A kényszermunka emléknapjára

(Folytatás a november 22-i lapszámból)

Új kihívások, kutatási témák 

A kényszermunkára került meghurcoltakról nem lehetett beszélni a kommunizmus évtizedeiben, sőt a megfélemlítés olyan nagymértékű volt, hogy az érintettek többsége 1989 után sem szólalt meg, még akkor is félt a retorziótól. Mégis, a hallgatás fala a rendszerváltással tört meg (23), bár a megemlékezésekhez, emlékjelállításokhoz, megemlékező ünnepségek és konferenciák szervezéséhez, gyűjtemények létrehozásához, könyvek kiadásához és filmek készítéséhez (Örök tél, Keserű aratás) több idő szükségeltetett. Közben informálódást és kutatást szolgáló honlapok kezdték meg és tették folyamatossá a működésüket: neb.hu (Nemzeti Emlékezet Bizottság), katonákagulágon.hu. A fentiek éppúgy vonatkoznak a földrajzilag behatárolt mai Magyarországra, mint a határon túli területekre, kiemelten Kárpátaljára és Erdélyre is.

Romániában március 9-e lett a kommunista totalitárius rendszer áldozatainak az emléknapja, majd 2017 óta május 14-e a kommunista börtönökben elhunyt (román) mártírok napja. 1994-ben civil szervezetet, szakmai intézményt hoztak létre (Fundaţia Academia Civică), hogy a „kommunista diktatúra évei alatt meghamisított román jelenkor-történelmet helyreállítsák”, feltárják a közelmúltat, és terjesszék az új történelmi ismeretanyagot. Itt foglalkoznak többek között a román gulággal, a romániai kényszermunkára vitt ártatlan személyek meghurcolásának a kutatásával.  A központ a román börtönök, munkatáborok foglyairól megmaradt, 1945–89 között keletkezett mintegy kilencvenezer karton adatait dolgozza fel, hogy a megtorlás hullámairól, a börtönrendszerről, a foglyok társadalmi összetételéről és még számos tényezőről releváns adatokat nyerjen. Később, 2006-ban kezdte meg munkáját az Institutul de Investigare a Crimelor Comunismului (IICCR), azaz a kommunizmus bűneinek feltárására alapított kutatóintézet (24).

Romániában a kommunista diktatúra idején több mint félmillió, a rendszer ellenségének tekintett embert börtönöztek be, miközben becslések szerint közülük több tízezren nem élték túl az embertelen fogvatartási körülményeket (19). Az 1956–1965 között Romániában bebörtönzöttek és elítéltek számát illetően a korszakkal foglalkozó kutatók körében többféle adat is forgalomban van. Stefano Bottoni történész-kutató szerint csak 1962 decemberéig 24249 személyt börtönöztek be (25). A magyar forradalom 50. évfordulójára megjelent életrajzi adattárban (1956 Erdélyben) mintegy 1200 magyar letartóztatott és elítélt személy adatai szerepelnek, közülük számosan megjárták Románia, akár a Duna-delta munkatáborait (26). 

Az erdélyi ötvenhattal régóta foglalkozó Pál-Antal Sándor megállapítja, hogy az 56-os események történészi feldolgozása Romániában egyelőre inkább a kezdeti lépéseknél tart (27). A magyarországihoz hasonló, a politikai hatalomgyakorlók által is támogatott össztársadalmi „kibeszélési igény” Romániában nem jelentkezett, annak ellenére, hogy a magyar 56 következményei korántsem csupán csak a magyar kisebbséget érintették. Úgy tűnik, mintha a román többséget kevésbé foglalkoztatnák a súlyos ítéletekkel és meghurcolásokkal járó ötvenes évek végi politikai perek. Az idősödő és fogyatkozó magyar emlékezők részben az elhivatott újságírók unszolására már elmesélték saját történeteiket, de a romániai történetírásból hiányoznak a nagyobb ívű összefoglalások és a forráskiadványok. Pál-Antal Sándor ezt a hiányt igyekszik mérsékelni forrásgyűjteményével, mert véleménye szerint „az eredményes kutatások folytatásának biztosítása érdekében teendő elsőrendű feladat a minél több levéltári adat szakszerű közzététele” (27).

A fenti megállapítások, hiányosságok nagyrészt a kényszermunkatáborra, a málenkij robotra vagy a hazai munkatáborokra való emlékezés területén is érvényeseknek tűnnek. Ezért kiemelt jelentőséggel bír a még élő túlélők megszólaltatása, a levéltári kutatás, a meglevő emlékek megőrzése. Miközben – néhány kivételtől eltekintve – még várat magára a jogtalanul és ártatlanul meghurcoltak rehabilitálása (28), az erkölcsi elégtétel, amely – életében vagy halálában – minden politikai elítéltet megilletne. Fontos feladat lenne hát a koncepciós perek során politikai okokból ártatlanul elítéltek egységes, törvényes rehabilitálásának a megoldása.

Emléknap, emlékév, emlékhely 

Az elmúlt évtizedben jelentős lépések történtek térségünkben, hogy méltóképpen emlékezhessünk a Szovjetunióba ártatlanul elhurcoltakra. Az Európai Unió 2011-ben augusztus 23-át a totalitárius diktatúrák (kommunizmus és fasizmus) áldozatainak európai emléknapjává nyilvánította, és érdekelt tagállamai számára lehetőséget nyújtott a megemlékezésre. A következő évben, 2012-ben a magyar Országgyűlés november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai kényszermunkások emléknapjaként nevezte meg. Újabb néhány év elteltével 2015-ben Magyarország kormánya meghirdette a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévét. Kezdeményezésével azt a célt szolgálta, hogy lehetőség adódjon jobban megismerni a Kárpát-medencéből hadifogolyként, internáltként málenkij robotra ítéltek történetét, akik kiemelten a német és a magyar lakosság köréből kerültek ki. Az emlékévet meghosszabbították, és  2017 februárjában megalakult a Málenkij Robot Emlékhely az átkeresztelt Ferencvárosi pályaudvar – Málenkij Robot Emlékhely villamosmegálló szomszédságában. A Magyar Nemzeti Múzeum új, állandó kiállítóhelye egy háromszintes, másfél-két méteres falakkal körülvett, „atombiztos” épületben, a világháború és a hidegháború idején a Magyar Államvasutak (MÁV) légoltalmi óvóhelyén jött létre. Budapesten egyébként számos hasonló óvóhely létezett, nemrég a Csepel-szigeten nyílt bunkertörténeti kiállítás. Mivel a vonatállomások környékén találták a legtöbb szélpostát  (a bevagonírozottak papírra írt üzenetei), amelyek zömét kézbesítette a Magyar Posta, az emlékhely fő motívumai a szerelvények, kényszermunkára tartó emberalakok, papírdarabra írt szavak: haza, ima, szeretet.

 A pokol bugyrai 

A kiállítás csak előzetes bejelentkezés után, vezetéssel látogatható. A pokol bugyrai… nevű tárlat a Szovjetunióba tömegesen kényszermunkára hurcoltaknak, férfiaknak és nőknek, a lágerekben születetteknek állít emléket. Mindvégig szenvedő élőknek és holtaknak egyaránt. Már az ismertető szórólap is komoly kérdéseket vet fel, amelyek a másfél órányi tárlatlátogatás során megsokszorozódnak, és egyre súlyosabbakká válnak: milyen megpróbáltatások vártak a lakosságra, miután túlélték a világháború szörnyűségeit? Volt-e remény a szabadulásra? Makra Mónika kutató, tárlatvezető segítségével követjük végig az elhurcoltak útját a Szovjetunióba, sajátos és megrázó egyéni sorsokkal ismerkedünk meg, miközben közelebbről szemügyre vesszük a hazai gyűjtőtáborokat és a szovjet munkatáborokat, betekintünk a  szomorú mindennapokba, ám a kiváltságos apró örömökbe is, és kibontakozik előttünk Magyarország – beleértve Erdély – 20. századi történetének talán legsötétebb fejezete. Valóban kényszermunka volt, vagy még inkább bosszú? – tehetjük fel a kérdést, miközben szívszorító történeteket hallunk a kétes összetételű, szovjet földről hazahozott és penészedés helyett több évtized múltán megkövesedett kenyérről. Nóráról, a lágerből hazaküldött tucatnyi kisbaba egyetlen túlélőjéről, aki édesanyja hallgatása miatt immár ősz fejjel olvasta el élete igaz történetét. A munkatáborban mindenki által szeretett ifjú szépségről, Terézről, akit kivételes módon a saját maguk által készített fakoporsóban temettek el társai, és több mint hét évtized múltán is fontos volt a családjának, hogy nyughelyének a pontos helyét megtudja. A kiállítás nyolc termében, azaz kamrájában a gazdag dokumentációs és fényképanyagon túl megtekinthető a kényszermunkát végzők ruházata, személyi tárgyai, megmaradt rajzai, titkos feljegyzései, felvételek az elhurcolás idejéről, korabeli munkatábori (propaganda) fényképek, a viszontlátás örömeit ábrázoló fotók, felhívások, propagandaplakátok, pártlapok, kiszabadultak jegyzéke és még számos érdekesség. Az egyik teremben interjúk segítségével a túlélők visszaemlékezései kerülnek előtérbe, ugyanakkor a témában megjelent egyes szakkönyvek tanulmányozása is lehetséges. Kapocs a nemzedékek között. Makra Mónika hét éve a téma kutatója, és néhány lelkes társával együtt szorgalmazza egy külön kutatóközpont, egyúttal egy közös dokumentációs helyszín létrehozását. Munkásságának a legfőbb célja az, hogy a kényszermunka szenvedései ne felejtődjenek el, a málenkij robot létezése ne kopjon ki az emlékezetből. Hivatásának hitvallása: a tárlatvezetés legyen kapocs a nemzedékek között! „A mi felelősségünk az, hogy e történetek fennmaradjanak. Nem azért, hogy elszomorítsanak bennünket, hanem azért, hogy adjuk át őket az utánunk járóknak. Ha ezt nem tesszük meg, akkor egy idő után újra lehet írni a történelmet” – vallja Makra. És miközben a még élő és egyre fogyó meghurcoltak, leginkább leszármazottaik a magyar társadalom részéről a bocsánatkérés gesztusát várják el, ugyanolyan fontosnak bizonyul, hogy az emberek, a családok kibeszéljék ezt az érzékeny témát. Erre nyújt lehetőséget a tárlatnézés utáni beszélgetés, de elektronikus levélben is lehet jelentkezni, információt szolgáltatva vagy éppenséggel azt kérve. A Málenkij Robot Emlékhely felhívása alapján minden adat fontos, amennyiben eljuttatják számukra a kényszermunkán részt vevő nevét, a települést, az elhurcolás megközelítő időpontját.

Placid atya biztatása 

A pokol bugyrait megjárt, akkor 90. évét betöltő (amúgy száz évet megélt), örökösen optimista Placid atya megállapítása szolgál biztatásul, amikor kijelentette: ő még él, de a Szovjetunió már nincs. Sajnos, már ő is a síron túlról emlékeztet az elhurcoltak emlékének ápolására, kutató- és gyűjtőmunka végzésére. Halála évében, 2017-ben készült az Örök tél című magyar történelmi filmdráma, azóta számos díj és elismerés birtokosa, amely a második világháború végén málenkij robotra hurcolt több százezer némaságra ítélt magyar áldozatnak állít emléket. Sohase feledjük őket!

Szakirodalom

1. Krausz Tamás: GULAG. A szovjet táborrendszer története, Pannonica Kiadó, Budapest, 2001

2. Menczer Gusztáv: A Gulág rabtelepei. A bolsevizmus népirtásának színtere, Századvég, Budapest, 2007

3. Rózsás János: Gulag lexikon, Püski, Budapest, 2000, valamint Nagykanizsa, 2008

4. A pokol bugyrai… Málenkij robot. Kényszermunka a Szovjetunióban, Magyar Nemzeti Múzeum, 2017

5. Magyarok a Szovjetunió táboraiban (1944-1956), VERITAS Történetkutató Intézet, Budapest, 2016

6. Füzes Miklós: Modern rabszolgaság. Magyar állampolgárok a Szovjetunió munkatáboraiban 1945-1949. Formatív Kft., Budapest, 1990

7. Bognár Zalán: Hadifogolytáborok és (hadi)fogolysors a Vörös Hadsereg által megszállt Magyarországon 1944-45, Kairosz Könyvkiadó, Budapest, 2012

8. Dupka György: Egyetlen bűnük magyarságuk volt. Emlékkönyv a sztálinizmus kárpátaljai áldozatairól (1944-46), Patent-Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 1993

9. Dupka György: „Hova tűnt a sok virág...”, Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 2013

10. Bognár Zalán, Márkus Beáta: Halálos áldozatokkal járó német- és magyarellenes tevékenységek a Kárpát-medencében 1944-1949, Pécs, 2015

11. Zielbauer György: A magyarországi németség nehéz évtizede. 1945-1955, Pannon Műhely, Szombathely, 1990

12. Várdy Béla, Várdy Huszár Ágnes: Magyarok a gulág rabszolgatáborban, Kairosz Könyvkiadó, Budapest, 2007

13. Gereben Ágnes: Megtorlások a sztálini Szovjetunióban. Beszélgetések a Gulágról, Unicus Műhely, 2017

14. Stark Tamás: Magyarok szovjet kényszermunkatáborokban, Kortárs, 2002, 2-3, 69-82

15. CPADCR, Istoria comunismului din România. Documente – Perioada Gheorghe Gheorghiu-Dej (1945-1965), Humanitas Kiadó, Bukarest, 2009

16. Kassay Ildikó: Romániai gulág, http://gulag.kommunizmusbunei.hu/romaniai-gulaghttp://gulag.kommunizmusbunei.hu/romaniai-gulag, letöltés 2019. február 4.

17. Bandi István: A romániai kommunizmus – kényszerintézkedések, börtönök és munkatáborok világa, http://www.munkataborok.hu/hu/kulfold/romaniahttp://www.munkataborok.hu/hu/kulfold/romania, letöltés 2019. február 8.

18. Dennis Deletant: România sub regimul comunist, Fundaţia Academia Civică, Bucureşti, 2006

19. Octavian Roske (szerkesztő): Enciclopedia regimului comunist. Represiunea. Volumul I. A-E, Institutul Naţional pentru Studiul Totalitarismului, Bukarest, 2011

20. Fürtös Róbert: A román kommunista börtönrendszer (1945-1964), Szabadság, 2017, január 28.

21. Dávid Gyula: 1956 Erdélyben és ami utána következett, Nap Kiadó, 2016

22. Ábrám Zoltán: Az igazság szabaddá tesz. Ábrám Sámuel élete, a kommunizmus áldozatainak emlékezete, Marosvásárhely–Szatmárnémeti, 2018

23. Sztálin pokla. Magyar sorsok a Gulágon, Múlt-kor történelmi magazin melléklete, GULAG-emlékbizottság, 2017

24. Somlai Katalin: A román posztsztálinista szocializmus a legújabb történetírásban, 41-65., in: Közelítések a kádárizmushoz, Évkönyv XV., 2008, http://epa.oszk.hu/02200/02288/00015/pdf/Evkonyv56_15_2008.pdfhttp://epa.oszk.hu/02200/02288/00015/pdf/Evkonyv56_15_2008.pdf, letöltés 2019. jan. 18.

25. Stefano Bottoni: Sztálin a székelyeknél – A Magyar Autonóm Tartomány története (1952-1960), Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008

26. Dávid Gyula: 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956-1965, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2006

27. Pál-Antal Sándor: Áldozatok – 1956. A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban, Mentor Kiadó, 2006

28. Ábrám Zoltán: Az érendrédi politikai elítéltek rehabilitálása, Krónika, 2010. május 18.