A „magyar hárfás” költő (1.)

Az iskolák tantárgyakra osztott működése néha azt a képzetet kelti bennünk, hogy az egész világ, a tudományok és a kultúra is egymástól élesen elhatárolt területek, minden résznek megvan a maga szakembere, aki saját tudományán kívül egyébhez nem ért. Ezért történik meg az, hogy a végletekig leegyszerűsített gondolkodásmód szerint vannak „fontos” és „elhanyagolható” tantárgyak. Ha valóban ilyen elvek szerint élnénk, akkor az életünk nagyon sivár lenne, és leginkább egy célra gyártott szerszámhoz vagy géphez hasonlítanánk. Ha mégis így lenne, mi történne, ha egyszer csak valamilyen ok miatt nem lenne többé szükség arra a bizonyos „eszköz-emberre”? Hogy meg ne történhessen az ember szükségtelenné válása, ajánlott, hogy minél több mindent ismerjen meg, értsen meg, mert akkor sokkal könnyebben alkalmazkodhat a változásokhoz. Az alkalmazkodóképességünk pedig gyakran a lelki egészségünktől függ, a lelki egészségünk pedig – bármennyire is hihetetlen – a művészetek által erősíthető, fejleszthető.

Magyar kultúránk alakulását nagyon gyakran olyan embereknek köszönhetjük, akik nem csak egyetlen szakterületen voltak kiemelkedőek; ugyanígy az egyetemes kultúrát is a művészek mellett tudományos szakemberek is alakították.

Verseghy Ferenc nevét ma sokkal kevesebben ismerik, mint például az Arany Jánosét, de megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy Verseghy nélkül nem biztos, hogy ilyenné alakult volna a XIX. századi irodalom – és tegyük hozzá a zenét is.

Verseghy nevét gyakran irodalmi körökben emlegetik, a zenetörténet épp csak tudomást vesz róla, pedig zenekultúránk is sokat köszönhet neki. A XVIII. század vége és a XIX. század eleje a „nemzetek születésének” időszaka, amikor a művészet is az önazonosság kialakítására törekedett. Zenei vonatkozásban ez azt jelenti, hogy ekkor gyökerezett meg a magyarul megszólaló műzene, ami később nőtt és terebélyesedett virágzó fává.

Emlékezzünk csak Chudy Józsefre, aki 1793-ban Budán mutatta be a legelső magyar nyelven felcsendülő operát, a Pikkó Hertzeg és Jutka Perzsit! Ezt az operát méltatta Verseghy Ferenc. Minden bizonnyal voltak hiányosságai ennek az alkotásnak, de mégis magyar volt – és a legelső.

Verseghy Ferenc mindössze négy évvel volt fiatalabb a fent említett zeneszerzőnél. Szolnokon született 1757-ben. Édesapja egyszerű hivatalnok volt, édesanyja pedig írástudatlan. Mivel nem fényes palotából indult az élet útjára, abban a korban ez előnyére vált, mert legalább megtanult magyarul – a magyar nemesség nem minden esetben beszélt magyarul. Iskoláit a pesti piaristáknál kezdte, majd az egri jezsuitáknál folytatta. A filozófia, a teológia és a zenetudomány volt a kedvence. 1777-ben beiratkozott a teológiára, 1781-ben pappá szentelték, majd két év múlva filozófiai doktorátust szerzett. A pálos rend tagjaként 1784 és 1786 között mint hitszónok tevékenykedett Pesten. Prédikációiban ékes magyar nyelven hirdette a felvilágosodás eszméit.

Hihetetlen sikeres prédikátornak számított, ezért paptársa, Alexovics Vazul irigységből mindent megtett, hogy gáncsolja egyházi szolgatársát. A különbség szembetűnő volt közöttük: amikor Verseghy lépett a szószékre, zsúfolásig telt a templom pestiekkel, vidékiekkel, sőt még külföldiekkel is. A pálos rend feloszlatása után elterjedt a hír Pesten, hogy a plébániatemplom szónokává Verseghyt szeretnék kinevezni. Alexovics minden követ megmozgatott, hogy ezt megakadályozza. Fülébe jutott a hír, hogy a nagyszerű szónok túlságosan bizalmas kapcsolatban áll egy Herpi Krisztina nevű volt apácával. Ezzel az információval végérvényesen eldőlt, hogy Verseghy nem lehet szónok a plébániatemplomban. Alexovics nem elégedett meg ezzel a sikerrel, hanem volt vetélytársa minden munkáját támadta. Jelentések sorát írta mindenfelé, csak hogy elhallgattassa Verseghyt. Áskálódásainak az lett az eredménye, hogy a haladó gondolkodású szónokot három hónapra egyházi fogságra ítélték.

1786-ban II. József császár rendelettel feloszlatta a pálos rendet, így Verseghynek megszűnt az állása, ezért tábori lelkészként tevékenykedett tovább. 1788-ban azonban megromlott az egészsége, és ott kellett hagynia a hadsereget. Pesten telepedett le, és irodalmi, valamint zenei munkákból tartotta fenn magát. Nemcsak jó szónok, kitűnő irodalmár, hanem káprázatos muzsikus is volt. Már papnövendék korában felfigyeltek rá. Szép énekhanggal és káprázatos hangszertudással rendelkezett. Mindössze húszévesen, 1775-ben Egerben székesegyházi helyettes karnaggyá nevezték ki. 1776-ban egy idős pap aranymiséjén különleges zenei előadással kápráztatta el a gyülekezetet: cytherának nevezett hangszerrel kísérte saját énekét. Akkoriban ilyen zene még nem hangzott el templomban, és a hallgatóságot rendkívül meglepte ezzel a dallal. Bár még bőven a klasszicizmus korában történt ez az eset, mégis a romantika előszelének vehető a felfokozott érzelmeket továbbító előadás. A hangszer is újdonságnak számított, mert a cythera vagy kézihárfa, vagy egy különleges gitárszerű hangszer lehetett.

Valószínű, hogy Verseghy nem csak egyházi muzsikálásban jeleskedett, mert 1777-ben Esterházy Károly püspök „a kispapok túlkapásai” miatt betiltott mindenféle hangszeres muzsikálást. Az a szóbeszéd járta ugyanis, hogy a papnövendékek zeneszó mellett táncoltak, kártyáztak és mulatoztak. Ekkor ér véget Verseghy segédkarmesteri megbízatása is.