Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Az ember jobbra vágyik. Vagy jobbra számít? Persze balra is (ki)tekint. Hátha onnan jön egy gyorsan hajtó őrült, ismerős szó, régi kedves, friss, ó-új kultúra, új eszme, más társaság, jobb idők. Nem kell valamely politikum irányából közelítő kultúrára gondolni. Sőt várni sem érdemes. Hamarabb érkezik, mint a 14-es éjszakai járat. Teljesen semleges is lehet. Például a tehetség irányából érkezik.
Egyszerűen reánk nyitja az ajtót. Betekint, leül közénk. Úgy viselkedik, mint aki egyszer már lakott itt. Kezdi otthonosan érezni magát. Ismét. Ismeri az együttélés szabályait. Alkalmazkodik hozzánk. És észrevétlenül mi is őhozzá. Titkos folyamat. Jótékony gyógyulás. Láthatatlan orvosság.
Vagy nagyon is látható. Könyv, szobor, rézkarc, festmény, hanglemez (CD és ami utána következik az elektronikus digitális technikában), fénykép, album, múzeum, mozi, színház, versmondatok, emlék, olvasmányélmény. Már ha birtokunkban van. Már ha sikerült előző életünkben felhalmozni valamit.
Vagy csupán egy hírlap kulturális rovata. Hétvégén. Amely nem megy egyenesen a szemetesvödör kibélelésére. Ugyanis egyre több főmatador, akiket hűségalapon neveznek ki, úgy tüntet, mintha ismerné a közízlést, a piacot. Pénzalapú gondolkodásukba aligha fér bele a kultúra. Az irodalom, a nyelvápolás, -őrzés, a művészetek pártolása. Csak az utóbbi szó egyik fele fontos. Négy betű. Ahogyan a diktatúra fizetett dalnokai gőgicsélték egykor. Az iskolákban kötelezően ezt a verset kellett megtanítani – eredetiben vagy fordításban. Holott mindenki, mind az oktató, ha nem volt tajthülye, mind a diák, aki tudott és akart lógni, bliccelni, füllenteni, aki már semmiben sem hitt igazán abból, amit az iskola hirdetett, mielőtt lett volna jól megszitált hite, tudta, hogy ez ostobaság, fölösleges és megtévesztő, káros-kóros. Kórtünet.
A fordítónak pedig gyakorta kenyeret jelentett. Meleg ételt, mert különben el volt tiltva a közléstől, állástalan volt, kivert. Kegyekre volt utalva. Szilenciumra kényszerítve élt. Aztán, mikor felmerült a hallgatás tavából – nem víziszörnyként, csupán megalázottan –, biz’isten hálás volt a szilenciumért. Ezalatt írta legjobb dolgait. Ideje volt gondolkodni, átgondolni életét. Marad vagy megy? Kegyetlen lesz vagy kegyen él tovább?
Csak ott tátong a hézag, a szakadék, hogy amikor már lehetett publikálni – ez a kiadók általános véleménye –, akkor sem vették elő a fiókból a száműzetés nagyregényét. Még dédelgették, átírták, bátorították, bátorságosabbá tették. A legjobb esetben...
Azt gondoltuk sokan a diktatúra idején, hogy a kultúra a legjobb eszköz nyelvünk, nemzetiségünk, ép szellemiségünk megőrzéséhez. Ki voltunk éhezve a jó könyvre, szóra. Rengeteg versolvasó volt közöttünk. Mára egyre kevesbedik számu(n)k. A politikumot alig érdekli a kultúra. Annál inkább a kultúrpolitika. Sőt a kultúrharc. A kiszorítás és ellehetetlenítés. Az egyedül üdvözítő út. A minden más elhanyagolása, leírása, kiközösítése. Konyhából, honból, hazából, nyelvből, irodalomból.
Lehet, hogy újra lesznek tiltott magyar írók? Betiltott dalok és költemények? Emigránsok ellenirodalommal. Kétféle magyar nyelvvel. Hatalmi és ellenzéki szóval? Súlyos hallgatással.