2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Százhetven éve, 1849. július 14-én írta alá Szegeden, a szabadságharc utolsó szakaszában a magyar–román megbékélési tervezetet Kossuth Lajos kormányzó és Nicolae Bălcescu román forradalmár.

Az 1848. március 15-i forradalom, az áprilisi törvények szentesítése után a Magyarország lakosságának mintegy felét kitevő nemzetiségek saját helyzetük javulását, a legnagyobb lélekszámú, Erdélyben már a lakosság többségét kitevő román közösség autonómiájának megvalósulását remélték. A Batthyány-kormány azonban a politikai nemzet fogalmából kiindulva a nemzetiségeknek csak nyelvi vagy kulturális igényeit fogadta el. A románság 1848 májusában, első balázsfalvi gyűlésén a román politikai nemzet elismerését, politikai képviseletet követelt. A kormány erre nem volt hajlandó, a halogatást választotta, a magyarok és románok ellentétei egyre éleződtek.

Szeptemberben a második balázsfalvi gyűlés már feszült hangulatban zajlott, az erdélyi császári főparancsnok, Puchner Antal által bujtogatott és felfegyverzett románok nem ismerték el a magyar kormányt, a császárhoz fordultak. Erdélyben polgárháborús állapotok alakultak ki, egymást követték a vérengzések, kegyetlenkedések. 1849 tavaszára a Bem vezette honvédsereg Erdély nagy részét megtisztította a császáriaktól és a román felkelőktől, de utóbbiak Avram Iancu vezette csoportja az Érchegységben tartotta magát.

A nemzetiségekkel megkötendő kiegyezést idővel a magyar vezetésben is többen sürgették. A szláv és román emigránsokkal kapcsolatban álló Teleki László, a kormány párizsi követe 1849 márciusában így írt Kossuthnak: „Nem annyira az osztrákokkal, mint szerbekkel, horvátokkal és oláhokkal kellene egységre lépni. Ausztriát nem lehet különben megbuktatni, s tönkre silányítani, mint ha Magyarhont a confederatio bázisán rekonstruáljuk.” Teleki májusban egy föderatív alapon átszervezett Magyarország koncepcióját is felvázolta a kormányzó-elnökhöz írott levelében, megelőlegezve Kossuth dunai konföderációs tervezetét, amelyet már az emigrációban dolgozott ki.

Kossuth azonban, miként az 1849 májusának elején hivatalba lépett Szemere-kormány is, az államegység bűvöletében ettől mereven elzárkózott, hevesen ellenezte a területi önkormányzat biztosítását a nemzetiségeknek. Álláspontjuk az orosz intervenció után kezdett megváltozni, amikor a nyomasztó túlerőbe került osztrák–orosz hadakkal szemben a honvédsereg folyamatos hátrálásra kényszerült. Kossuth a nemzetiségeknek teendő engedményektől azt remélte, hogy szövetségesekre talál, a szabadságharc ügye mellé tudja állítani az addig ellene harcoló szerbeket és románokat.

Az 1849. márciusi oktrojált alkotmány hideg zuhanyként hatott a román felkelőkre is, mert világossá tette, hogy a bécsi udvarba vetett reményeik mennyire alaptalanok. A Függetlenségi Nyilatkozat április 14-i elfogadása után Ion Dragoş, a magyar országgyűlés román képviselője Szemere megbízásából Abrudbányán tárgyalásokat kezdett Iancuval. A kísérlet kudarcba fulladt, mert fegyverszünetet nem rendeltek el, s az egyik szabadcsapat vezetője, Hatvani Imre őrnagy önhatalmúlag megtámadta a románokat, de Iancunak sikerült elmenekülnie, majd megfutamítania Hatvanit.

A megbékélés reménye az 1848-as havas-alföldi, a törökök és oroszok által közösen levert forradalom emigrációba kényszerült vezetőinek közvetítésével éledt újra. Az orosz intervenciót már megtapasztalt Nicolae Bălcescu felismerte, hogy a magyarok és románok közös ellenségei a Habsburgok, elsődlegesnek az ellenük közösen vívott harcot tekintette, s azzal is tisztában volt, hogy az erdélyi románok megnyeréséhez megfelelő ajánlatot kell kapnia a magyar kormánytól.

Kossuth és Bălcescu 1849 májusában többször is tárgyalt Debrecenben, de a román forradalmár csak egy hónap múlva kapott érdemi választ. Ezt eljuttatta Iancunak, aki közölte: megfelelő engedmények láttán hajlandó lenne felhagyni a harccal. A magyar kormány képviselői és a Bălcescu vezette román küldöttek július első felében ültek tárgyalóasztalhoz a kormányzati székhelyként működő Szegeden. Kossuth és Bălcescu július 13-án éjjel állapodott meg a 18 pontból és további három, a román földműveseket érintő alpontból álló megbékélési tervezet szövegében, és egy másik, a magyar honvédsereget támogató román légió fölállításáról szóló dokumentumban. A megállapodást július 14-én írták alá a magyar kormány több tagja jelenlétében. Bălcescu ekkor azt írta egyik barátjának: „Adj hálát az Istennek, hazánk megmenekül!” 

Az egyezmény elismerte a románokat különálló nemzetiségként, hozzájárult ahhoz, hogy egyházi és iskolai ügyeiket szabadon intézzék, a románok lakta községekben román nyelvű közigazgatást vezessenek be, a román többségű megyék igazgatása magyarul és románul folyjon, a román ortodox egyház különváljon a szerbtől, vezetője pátriárka címet kapjon, a pesti egyetemen külön hittani kart állítsanak fel, a románok vallási és iskolai ügyeikről évente gyűléseket tarthassanak, a románok állami hivatalokat tölthessenek be, és a román jobbágyokat mentesítsék feudális kötelezettségeiktől. A megegyezés a felkelőket fegyvereik beszolgáltatására kötelezte, és számukra amnesztiát biztosított.

Az országgyűlés július 28-án Szegeden hosszú vita után elfogadta Európa első nemzetiségi törvényét, amely a megállapodást a többi nemzetiségre is kiterjesztette. Ennek végrehajtására már nem kerülhetett sor, mert a szabadságharc hetek múlva elbukott, és megkezdődött a megtorlás. Szegeden márványtábla emlékeztet a magyar–román megbékélésre annak a háznak a falán, ahol az egyezményt aláírták. (MTI)


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató