A szerepvállalástól a megformáláson át az éles kritikákig

Mélyvízi úszó a játékfilmek tengerén

Kevés erdélyi színésznek van lehetősége magyarországi játékfilmekben szerepelni. Legutóbb a Marosvásárhelyen is fellépő színészek közül Bányai Kelemen Barnának, Szélyes Ferencnek, Tollas Gábornak, Meszesi Oszkárnak, Kádár L. Gellértnek sikerült bekerülnie ebbe a körforgásba. A szerencsésebbek között van Bokor Barna, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának színművésze is, aki tavaly két filmben is jelentős szerepet kapott. Az El a kezekkel a papámtól! című, Dobó Kata rendezte mesejátékfilmet december 9-én mutatták be, míg a nagyobb visszhangú – valós eseményeken alapuló Elk*rtuk (rendező: Keith English) című politikai krimit tavaly október 21-én vetítették először filmvásznon, a TV2 pedig úgy tervezi, hogy január 23-án tűzi műsorra. Bokor Barna a filmforgatásokon szerzett élményeit osztotta meg olvasóinkkal. 

– Hogyan választják ki a szerep-osztó (casting) irodák egy-egy játékfilm szereplőit, számít-e a színházi elismertség, ismertség? 

– Általában többfordulós szereplőválogatást tartanak, annak függvényében, hogy „húzónévre” vagy ismeretlen színészre van szükség az adott szerepben. Azt hiszem, a második variáns érvényes az én esetemben. Úgy érzem, sokkal inkább a csillagok állása és a jó szelek jelenléte hozza a filmes szerepléseket, másodsorban persze a tehetség és a rátermettség is fontos, de sok nagyszerű színész van, aki életében nem forgatott. Színészként olyanok vagyunk, mint a papírsárkányok, akiket időnként felkap a szél. Van, akinek megadatik a repülés boldogsága, mások turbulenciát tapasztalnak, s van, aki viharba keveredik, és nem mindenkinek adatik meg a biztonságos landolás.

Pár évvel ezelőtt néhány kollégámmal voltam egy történelmi sorozat szereplőválogatásán, aminek a gyártási folyamata végül nem indult el, vagy későbbre tolódott. Az ott látottak alapján hívtak vissza az El a kezekkel a papámtól! című filmre újabb castingokra, és miután felkínálták az apaszerepet, természetesen igent mondtam. 

– Mennyire volt megterhelő egy ilyen szerepvállalás, miután elolvastad a forgatókönyvet?

– A szerep vállalása és a vele való munka öröm volt, a nehézséget az éppen berobbanó világjárvány jelentette. Nehézségek, lezárások, bizonytalanság, kiszámíthatatlanság – ekkora stábban ha netán valaki megfertőződik, akkor hogyan tovább? Tulajdonképpen 14 napot forgattam, de mindezen körülmények miatt szinte egész nyáron ott voltam. A mese forgatókönyve bűbájos volt, szerelem első olvasásra. A retro-futurisztikus miliő magával ragadó, a jelmezek és kellékek pedig kellőképpen behatárolták a karaktert. Ráadásul a család autója egy valódi Hudson Hornet, ami a Verdák című animációs filmben is szerepel. Szóval miközben egyik ámulatból a másikba estem, létrejött a karakter. 

– Miben különbözik a filmforgatás világa a színházi előadások színrevitelétől? 

– Szinte mindenben. Ebben a környezetben a színészek többnyire színházzal is foglalkoznak, de alapvetően két különböző szakma a filmes és a színházi. A film összművészeti alkotás, amelyben nagyon sok területről származó szakember a legjobb képessége szerint azért dolgozik, hogy egységes alkotásként összeálljon a mű. Ez a színházban is hasonló, de filmgyártás nagyon precíz előkészítő munkát igényel.

Színészként pedig a nem lineáris építkezés, a történeten és a karakter lélektanán belüli ugrások jelentik a kihívást. Másfajta készenlétre, energiákra, koncentrációra és ellazultságra van szükség egy forgatási napon, mint mondjuk egy színházi előadáson. A színpad törvényszerűségei másak, mint a kameráé. Van úgy, hogy reggel 6-tól sminkben és jelmezben várnod kell, hogy valamikor a délután 2-kor rád kerülő jelenetben belépj. Majd rövid korrekció és csapó… Neked pedig hozni kell az állapotot. A színházban leggyakrabban egy folyamat szüli az állapotot. Az átélés terén sokkal inkább van lehetőség hosszabb érlelésű folyamatokra, míg a filmben azonnali jelenlét kell. 

– Segítettek-e abban a filmszerepekben tapasztaltabb partnerek, hogy könnyebbek legyenek ezek az átmenetek? 

– A jó hangulat oldottá és nyitottá tesz. Nagyon örülök, hogy olyan tapasztalt partnerekkel dolgozhattam mint Pindroch Csaba (doktor Szilágyi) vagy Nagypál Gábor (Frici), mert végtelenül profik és lazák voltak, én pedig nyitott szemmel jártam közöttük, és amikor tehettem, persze figyeltem, mit hogyan csinálnak. A forgatásban otthonosan mozgó kollégák mellett megemlíteném Csobot Adélt (Eszter), akinek korábban nem volt filmes tapasztalata, viszont annyira természetesen, üdén hozta a karaktert, hogy szinte alig volt különbség a „civil” és szerepbéli énje között. Vele ellentétben Pálmai Anna (Viola) nagyon pontosan kidolgozott, bátran megformált figurát épített. A gonosz, ugyanakkor bűbájos mostohát alakította elragadóan. Úgyhogy én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy csak reagálnom kellett a partnereimre, akikkel egy jelenetben voltam. És még nem is beszéltem a kiemelkedő tehetségű főszereplő kislányról, a Dorkát alakító Marczinka Boriról, aki végig kiváló partner volt.

– Miként irányította a folyamatokat a rendező? 

– Észrevétlenül. Miután lement a jelenet, amit monitoron követett, odajött, és elmondta az észrevételeit, gyakran megerősített abban, amit én is éreztem az adott jelenetben. Dobó Katának komoly filmes tapasztalatai vannak a kamera mindkét oldaláról, tengeren innen, és túlról. A rendezői team Gulyás Budával vált teljessé, aki technikai szaktanácsadáson túl a jelenetek dinamikáját is kiválóan szolgálta, és komoly szerepe volt a végsőkig. A végterméket a bemutatón láttam először. Szívet melengető érzés volt, amint felcsendült a bevezető, talán azért is, mert érintett voltam, de a mellettem ülők is nagyon jól fogadták, és azóta is számos pozitív visszajelzés jött a közönség soraiból. És végső soron ez számít.

– Ennél vitatottabb volt a szerepvállalásod az Elk*rtuk című filmben. Egyik munka hozta a másikat? 

– Igen, miután leforgott az El a kezekkel a papámtól!, volt egy plakátfotózás, ahol találkoztam a producerrel, Helmeczy Dorottyával (sz.m.: mindkét filmnek ugyanaz a producere, hiszen ugyanaz a gyártócég hozta létre a két alkotást). Felajánlotta, hogy szerepeljek egy, a 2006-os magyarországi eseményeken alapuló filmben. A forgatókönyv elolvasása után láttam, hogy izgalmas és jó téma. Ezt a korszakot nem dolgozták fel, ráadásul a szóban forgó időszakban Magyarországon éltem. A karakterem felépítéséért további kutatásokat is végeztem az eseményekről. A munkaköri leírása szerint politikai elemző, közvélemény-kutató, tanácsadó archetípusát kellett megformálnom. A könyv eredeti verziójában a szereplő idősebb volt, mivel azonban a rendező engem akart erre a szerepre, rám szabták a karaktert, hogy jobban működjön a kémia a főszereplővel. 

– Gondolom, az is kiderült, miután elolvastad a forgatókönyvet, hogy mély és kényes politikai üzenete is van a filmnek. Mi késztetett arra, hogy elvállald a szerepet? 

– Értelmezés kérdése, hogy üzenni, emlékeztetni, feldolgozni akar-e a film, netán ezt is, azt is. Mindenesetre különválasztanám az alkotást és a film körüli kommunikációt.

Túl a téma izgalmán, szenzációján és az aktuálpolitikában mindmáig ható tényezőjén, azzal a bizalommal és vakmerőséggel vágtam bele, hogy ebből jó filmet lehet forgatni. Tehát nem politikai késztetés volt, hanem a szakmai fejlődés lehetőségét láttam benne, amit számomra a nemzetközi stáb garantált. Azt is elmondtam már korábbi interjúkban, hogy milyen hatással volt rám a 2004-es óriásplakát-kampány, amivel az akkori vezetés kommunikált. De olyan messzemenő következtetéseket levonni, mint amit egyik internetes újság hangoztatott, hogy az akkori Gyurcsány-kormány el akart engem taposni, hiba lenne és túlzás. Igaz, hogy rövid magyarországi tartózkodásom alatt kevés emberi kapcsolatom épült ki, érzelmileg nagymértékben a közállapotoknak engedtem magam kiszolgáltatni, és mélyen átéreztem azokat az általános indulatokat, amelyeket az akkori média és propaganda gerjesztett, terjesztett. 

– Ez teljesen más jellegű film és karakter, mint amilyen az El a kezekkel a papámról! című volt, ezért is másként kellett felépíteni a szerepet. 

– Valóban bonyolultabb, nehezebben kitapintható karakter volt. Sosem volt közvetlenebb kapcsolatom közvélemény-kutatást végző politikai elemzővel, tanácsadóval. Azt azért nem gondoltam volna, hogy utólag ennyire szélsőséges interpretációi lesznek az én szerepemnek is, azt meg pláne nem, hogy bárkit démonizál, amint olvasható bizonyos újságokban. Tulajdonképpen Bendi Balázs, a forgatókönyvíró szerint nem egy konkrét szakembert kerestünk, hanem egy összevont hibrid karaktert, ezért a közvélemény-kutatókra, elemzőkre, tanácsadókra jellemző általános jegyek gyűjtőfiguráját építettem saját alapra. Az angol rendező, Keith English a témát is univerzálisan kezelte. A film a hatalom mindenkori természetéről szól. A magyarországi körülményeken túl bármely más országban megtörténhet, érvényes lehet. Ebben a történelmi kontextusban egy fiatal szerelmes pár történetét kísérjük végig, hogyan hat a nagypolitika a személyes kapcsolatokra és a közösségre.

– A bemutató után elég sokan támadták a filmet. Voltak olyanok, akik személyesen sérelmezték szereplésed? 

– Voltak, vannak. Sőt a filmet már a bemutató előtt. Az IMDB nemzetközi filmes adatbázisban több ezer leminősítést kapott, amikor még senki nem látta. Kapott hideget, meleget. Egyéniben és kollektíven is. Sajnos nagyon egyszerű a képlet, előre lehet tudni, hogy melyik médium milyen véleményt fogalmaz meg és milyen csomagolásban. A narratívák harca zajlik Magyarországon is, akárcsak a nagyvilágban. A baloldali sajtó sajátos értelmezési sablont használ. A jobboldali sajtó a másik véglet. Kezdem úgy látni, hogy ebben a politikai csörtében a film már nem is számít, csak ürügy a különböző hadi üzenetek megfogalmazására. Ebben a politikai trollkodásban megkapta a kurzusfilm és a propagandafilm bélyegzést, és nagy a gyanúm, hogy már nem fogjuk tudni a saját szűrőnk szerint nézni, hanem kizárólag valamelyik véleménybuborék álláspontján keresztül. Számomra ez a „szektás” megközelítés azt bizonyítja, hogy 2006 nincs lerendezve, tehát a filmnek van létjogosultsága. Az tény, hogy jól látható, hallható háttérháború folyik a film lejáratásáért és dicsőítéséért.

Egy ideig azt mondtam, hogy a lelki béke megőrzéséért nem szabad kommenteket olvasni, most meg úgy gondolom, a türelemgyakorlás legjobb módja, ha olyan hozzáfűzéseket olvasok, ahol ismerősök vagy ismeretlenek név nélkül negatív kritikát fogalmaznak meg, lehetőleg gyűlölködő hangnemben. De visszatérve a credómhoz, én egy művészi alkotásban vettem részt, amit művészileg vállalhatónak tartok, és majd eldől, hogy a film kiállja-e az idő próbáját vagy sem. Örülök, hogy tavaly ez lett a legnézettebb magyarországi film, és nem bántam meg, hogy elvállaltam. Olyan csodálatos szakmai stábbal dolgozhattam, ami ritkán adatik meg egy színész számára. Az angol rendező, Keith English a spanyol operatőr, Josep M. Civit olyan remek, professzionális személyiségek voltak, akiknek sikerült tehermentesíteniük az egyébként nagyon fárasztó munkát, hiszen sok nyomasztó, sötét éjszakai jelenetet vettünk fel. Ennek ellenére jó hangulatú forgatás volt, remek stábbal. Sokat lehetett tanulni szakmailag. Igazából ebben a filmben kezdtem ráérezni a filmezésre. Az első olyan volt, mint amikor bedobnak egy mély vízbe, ahol kapálóztam, a második filmben már tudtam, hogyan kell úszni, de ez még nem azt jelenti, hogy eredményes úszó lennék, a harmadik istenigazából még hátravan. Ki tudja, mit hoz a jövő?…