A természet kalendáriuma (CDXXIX.)

Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten

S e csüggedt ujjakon pompás aranyszínt fen szét,

Ó, most minden dolog oly titokzatosan szép

S magános s mozdulatlan... s az illatban s a csendben

A nagyszerű és komoly fák alatt

Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván

Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján

A fantasztikus és fáradt arab.

Ó, most buja mosollyal s epedve nyújtja ki

Karját jövőm felé vágyam, mint lomha szultán,

Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyúlván,

Remegnek parfümös és puha ujjai;

S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden,

S táncol előttem szűzen s mezítlen a jövő,

Fényes lombok illatja, mint arany füstölő

Gőze, úgy részegít, s nehéz főm félrebillen...

S egyszerre... újra oly fáradt s levert vagyok,

És ébred a szívemben egy-egy bús, régi emlék,

Mint ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép,

S a szeme a sötétben ijesztően ragyog...

Aztán ennek is vége... elnyúlnak a vadak,

Olykor még egynek-egynek iszonyú talpa moccan

Csendben... s én bámulok a messzeségbe hosszan,

S a vén kert körülöttem egyre homályosabb...

És hanyatt terülök a fűben, s csendesen

Tűnődöm: van-e még az éj tág tengerében

Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten

Borong az ég felé, mint most fáradt fejem?

Ó, van-e még hegy háta oly kincsrejtőn is árva,

Mint dombos homlokom, s csillognak-e tavak,

Mik finom szépségeknek tükröt úgy tartanak,

S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja?

 Őszi alkonyat. Tóth Árpád szubjektív, s mégis tűpontos hangulati képe juttatja eszembe, így, iskolakezdés alig múltával egy magyar botanikus, természetrajz-tanárnő Trianon kettészelte élettörténetét.

 Valentini Elvira az első nők között diplomázott és doktorált a kolozsvári egyetemen. Kolozsváron született 1883. november 1-jén, tanulmányait is ebben a városban végezte. Édesapja gyógyszerész volt, a családi háttér indította el pályáján. 1902-ben nyert felvételt az egyetem matematika-természettudomány karára, a természetrajz-földrajz szakra. Már középiskolás korában bekapcsolódott a Növénytani Tanszék munkájába. Munkája elismeréseként harmadéves hallgatóként a Richter Aladár vezette tanszék demonstrátora lett. Egy évvel később, 1906-ban tanársegédnek nevezték ki, majd még abban az évben a doktori címet is megszerezte. Mohákkal, penészgombákkal és baktériumokkal foglalkozott, doktori dolgozatát is a mohák „alaktani viszonyaiból” írta. 1910-től két évet tanulhatott Nyugat-Európában állami ösztöndíjjal: Groningen, Breslau, Berlin, a párizsi Sorbonne után London és a holland Harderwijk városába is eljutott, melynek az 1811-ben megszűnt egyetemén Carl von Linné szerzett doktori címet, de ott avatták a teológia doktorává Apáczai Csere Jánost is.

 Még külföldi tartózkodása idején, 1912 áprilisában kapta meg adjunktusi kinevezését a Kolozsvári Egyetemen. A magyar tudományegyetemeken ő volt az első adjunktusnő. De nem reménykedhetett abban, hogy eljut a professzori címig. Megélhetés szempontjából is kedvezőbb volt, ha egy gimnáziumban helyezkedik el tanárként. 1913-ban saját kérésére a fiumei állami leánygimnáziumba nevezték ki tanárnak, ahol 1914 januárjában kezdett tanítani. Azt tervezte, hogy a következő évtizedben fiumei tanárként a helyi növényvilágot kutatja. A kolozsvári botanikus kert vezetőjével, Waltz Lajossal és Gürtler Kornél kertésszel már 1913 őszén meglátogatták a Fiume környéki hegyeket, hogy növényeket gyűjtsenek a Kolozsvári Egyetem számára.

 „…az egész Földközi-tenger napsugaras környéke ott lebegett lelki szemeim előtt a jövő ködös fátyolába burkolva, mikor a szép tavakat és álmokat egy csapásra megsemmisítette a Sarajevóban kilőtt revolvergolyó” – írja önéletrajzában.

 Amikor 1914. június 28-án hazatért Kolozsvárra, még arra készült, hogy Firenzébe utazik, hogy olasz nyelvtudását tökéletesítse. A nyár végére Kolozsváron az állami felsőbb leányiskola tanára lett.

 A román hadsereg 1918 végén megszállta Erdélyt. A magyar állami iskolák megszűntek, illetve a román állam fennhatósága alá kerültek. Ezek után a magyar oktatás ügyét a felekezeti iskolák vállalták fel. 1919 őszén iskolájának magyar nemzetiségű tanárai és tanulói részben az újonnan alapított református leánygimnáziumban kaptak helyet. Az iskola fő célja az volt, hogy az állami iskolából kiszorult magyar anyanyelvű lányok számára is biztosítsák a gimnáziumi oktatást. A 800.000 fős erdélyi református közösségnek ez volt az egyetlen ilyen jellegű intézménye.

 Ő, amikor a magyar anyanyelvű diplomások nagy számban hagyták el Erdélyt, úgy döntött, hogy Kolozsváron marad, és részt vesz az új református leánygimnázium elindításában. Ahogy 1928-ban írta: „…maradtam én is Kolozsváron, itt töltöttem az utolsó 8 évet…”. Szeretett tantárgyát, a botanikát csak a hatodik osztályban taníthatta heti két órában, egyébként „csupa új tárgy, teljesen új tananyag, soha nem hallott nevek és helységek a »hazai«-nak nevezett történelemben és földrajzban, idegen alkotmánytan, idegen nyelv és irodalom”.

 1928-ban úgy dönt, hogy Szegedre települ át, ahol a Kolozsvárról átköltöztetett Ferenc József Tudományegyetem működött. Az 1934–35-ös tanévtől Szombathelyen tanít földrajzot, természetrajzot és kémiát. 1940-ben betegsége miatt kérte nyugdíjazását, visszaköltözött Szegedre, ott halt meg 1942. február 16-án.

 „…jelentős botanikus lehetett volna belőle, de az első világháború és az azt követő változások döntő módon befolyásolták az életét – írja róla Pifkó Dániel botanikus a Valentini Elvira pályája című munkájában –, …az erdélyi magyarság számára különösen nehéz időszakban minden tudását és energiáját a magyar oktatás ügyének szentelte. Fontos szerepe volt abban, hogy a román állam fennhatósága alatt is működött magyar nyelvű középfokú leányképzés Kolozsváron.”

 Mi sem illőbb ehhez a történethez, mint az 1817. szeptember 28-án született Tompa Mihály Bár még versének részlete:

Bár még az ágon függ, de sárga a levél;

Szomorú tetszhalott, amely se hal, se él;

Halálos zsibbadás ül a természeten,

A nyárnak vége van, – s a tél még nincs jelen.

Kórót, cserét a szél ha megrezzentene!

De elállt a világ szava, lélekzete...

Nem látni a napnak keltét, enyészetét,

Nappal féléjszaka; éjjel pokolsetét!

A nyárra gondolok: vidám himes határ,

Hol kigyózó folyam s délnek fuvalma jár;

Halomfedő kalász, ágfedő lombozat,

Kékje s villámival dicső mennyboltozat!

A télre gondolok: omló lágy hópihék,

Melyekből a földnek ágyat készit az ég;

Üvöltő szélveszek, kővé vált zuhatag,

Sötét holló-sereg, barangoló vadak.

Vagy annak sugára, vagy ennek vihara!

De most reám tapad a föld undok sara,

S a köd... a köd... ez a lebegő szikla nyom.

Sulyát kell lelkemen görnyedve hordanom!

Hátam megől a már régen leélt gonosz

Ismét szemközt kerül, és ismét kínt okoz;

Előttem a jövő gyanús ködben lebeg,

Tán meg se érem, – és már benne szenvedek!

(…) Szeretem a nyarat, a pezsgő életet,

Mig mosolyog s teremt, mig el nem vénhedett;

De ha csak teng, – s a fán a lomb csak alig áll,

Óhajtom a telet, – hadd jőjjön a halál!

 Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2020-ban, az őszi nap-éj egyenlőség után két nappal