Ősszel, a mostani hetvenesek tán még emlékeznek Létay Lajos gyermekversére, ami a hatvanas évek elején – ha memóriám nem csal – a hetedikes magyar olvasókönyvben köszöntött ránk. Az Erdélyi Helikon, a Keleti Újság és a Termés hasábjain halk szavú lírikusként jelentkező költő eredendő ismérve az aranyosrákosi emlékekben – e Székely-kő alatti eldugott kis faluban született 1920-ban – gyökerező családias impresszionista idill, a nosztalgiával telt elégia.
Szeptember 23-án, az őszi nap-éj egyenlőség napján lép át a Nap az állatöv hetedik szakaszába, a Mérleg jegyében járva elhagyja az északi féltekét, belép a déli félteke egére.
Megváltozik a természet. Sárgulnak, vörösödnek a levelek, a szedetlen gyümölcsfákról is lekívánkozik az ottfelejtett termés. Az erdőalj halkan zizzenő zenéje már a vastagodó avart jelzi. Az eső áztatta föld sárosra dagad. Az állatok is szerre elcsendesednek. Még nyár, s már ősz – egyszerre. De a mérleg serpenyőjét most az ősz mozdítja túlsúlyával. Ilyenkor, pontosan a csillagászati esztendő közepén, már évezredek óta az egymással szemben álló, ellentétes jelenségek egyensúlyára figyeltek az emberek. A régiek szerint az egyesülés, egyensúly, békítőhajlam, a mások iránti türelem hónapja ez.
De a távolodó, lebukó Nap nem érzi jól magát a Mérleg jegyében. Amikor a természet termést hozó virágát éltető Nap már csak hervasztja a lombot, akkor jelenik meg a lemondást, szegénységet, előrelátást, bölcsességet képviselő, még csökkenő, de a növekedés ígéretét hordozó Hold.
Kék hordókat gurít a viharelőtti csend
Az ember előbb megsejti a nagy körforgást, majd tudomásul is veszi, elfogadja. A szanszkrit hagyományok szerint a Mérleg „a nagy kinyilatkoztatotthoz való visszakanyarodás” szakasza: híd lét és nemlét között. Ez az ősz. A görög mitológiában Adonisz és Aphrodité története szól talán legszebben erről a lét-nemlét közötti lebegésről.
Valamikor Kinürasz ciprusi király leánya, Mürrha, az éj leple alatt elcsábította apját, és gyermeket fogant tőle. Amikor az apa rájött, hogy mi történt közöttük, karddal kergette el leányát, aki egy erdőbe menekült. Vágyaitól megszabadulva megbánta bűnét, és sírva imádkozott, hogy „sehol se lehessen, se a halottak, se az élők között”. Aphrodité, a szerelem és a szépség istennője megszánta őt, teljesítette kívánságát: mirhafává változtatta. (A balzsamfafélék családjába tartozó Commiphora myrrha illatos kesernyés édes gyantája sokrétű gyógyhatással rendelkezik.) A mítosz szerint e fa édes gyantájával siratja lehullott gyümölcsét. A szépségesen szép ifjú, a halandó Adónisz e fa meghasadt kérgéből született, Aphrodité azonnal egy ládába zárta – elvetette-elrejtette tehát a gyümölcsöt –, és Perszephonénak, az alvilág istennőjének a gondjaira bízta, hogy rejtse el a föld mélyében, az alvilágban. De Perszephoné kíváncsiságában felnyitotta a ládát, beleszeretett Adóniszba, s azonnal palotájába vitte. Aphrodité, amikor ezt megtudta, rögvest Zeusz segítségét kérte, hiszen ő is szerelmes lett az ifjúba. De Zeusz nem akart beleszólni az istennők vetélkedésébe, s az epikus költészet múzsájára, Kalliopéra bízta a döntést. Kalliopé igazságos volt: azt mondta, hogy Aphroditének joga van az év egyharmadát Adónisszal tölteni, hiszen ő segítette a világra jövetelét. De Perszephonénak is jár az év egyharmada, hiszen ő az elzártságból, a láda halálából szabadította ki a szép halandót. S mivel Adonisznak is jár egy kis pihenés, az év egyharmadában a két nő között „lebeghet” – egyedül élhet. Csakhogy Aphrodité nem nyugodott bele a döntésbe, csábító varázsövével rávette Adóniszt, hogy az évnek harmadik harmadát is vele töltse. Ekkor viszont Perszephoné ment panaszra, de nem Zeuszhoz, hanem Aphrodité régi szeretőjéhez, a háború istenéhez, Árészhez, aki féltékenységében vadkanná változott, megvárta azt a napot – az őszi nap-éj egyenlőséget –, amikor Adonisz első „szabadnapján” vadászni indult, s Aphrodité szeme láttára felnyársalta Adóniszt. Adónisz véréből vérvörös virág fakadt. (A sötét skarlát virágú Adonis flammea, a mediterráneum északkeleti medencéjének jellegzetes héricsfaja tavasszal és nyáron virágzik.) Lelke pedig leszállt Perszephonéhoz, az alvilágba. Azóta az év zordabb felét Hádész feleségével tölti, a nyári hónapokat Aphroditével, de ősszel mindig eljön a gyilkos vadkan, s akkor Adónisznak meg kell halnia.
A folytonos visszahullás a föld ölébe minden évben magában hordozza az újjászületés reményét. Az ógörögök s a rómaiak minden őszi nap-éj egyenlőségkor megsiratták Aphrodité ifjú férjét, a haldokló természetet. Adóniszt a rövid életű (efemer, egynyári) növények (fél)istenének tartották. A síró asszonyok cserépedényben „Adónisz-kerteket” vittek az ünnepre: gyorsan virágba boruló és gyorsan elhervadó virágokat. Tavasszal pedig, amikor a Nap a Bika jegyébe lépett, ahol Aphrodité, azaz Vénusz uralkodik, mindenki Adonisz újjászületését ünnepelte.
Szeptember vége. Szőlőszüret ideje, diókoppanások, gesztenyepuffanások ideje. A szeptember végi őszben Elejt az ág egy levelet, mint Létay Lajos versében:
Kék hordókat gurít a csend,
a tölgyesben hullong a makk,
borzosszárnyú fák emelik
a krumpliálmú tájakat.
Csokorban áll az ősz. Zizeg
a tarlókon a szarkaláb.
Vad bánat tépi a szívet –
hallani a tücsök dalát.
Hallani, amint elpereg
a rózsák, rétek bársonya.
Elejt az ág egy levelet,
s nem nyúl utána már soha.
Megfagy a mezők éneke
s ha feltörtük a dombokat,
pendül s kifordul az eke,
mint holt agyból a gondolat.
Maradandó értékűvé nem csak gyermekversei váltak az 1958–1990 közötti Utunk főszerkesztőjének. Az éppen 15 éve, 2007. szeptember 26-án öröklétbe költözöttet a Házsongárdi temetőben kísérték utolsó útjára, Szilágyi István búcsúztató szövegét Rekita Rozália olvasta fel.
Szeptember 29. Szent Mihály napja. Pásztorünnep. A gazdasági év fordulója: a Szent György napján, április 24-én legelőre hajtott jószágot ilyenkor hajtották be. Az elszámoltatás, a pásztorok szegődtetésének az ideje. Fénypontja, a juhászbál nagy ünnep volt egykoron. Országos vásárokat tartottak a jelesebb állattartó vidékeken. Némely falunak máig ez a búcsúnapja.
Beszterce környékén, de a Kis-Küküllő mentén is a pálinkafőzés ideje is ez, no meg a szilvalekváré. A kalotaszegi falvakban ilyenkor éjféltájig magozták a szilvát, s rendje volt annak, hogy csak éjféltájban tették oda főni a lekvárnak valót. A kavargatás az eladósorba került lány dolga volt, s csak az állandó „szeretője” (udvarlója) segíthetett neki az amúgy nem kis erőkifejtést igénylő munkában.
Hull a szilva a fáról,
Most jövök a tanyáról.
Egyik ága lehajlott,
Az én rózsám elhagyott.
Ha elhagyott egy évre,
El hagyom én kettőre.
Ha elhagyott kettőre,
Elhagyom én örökre.
Kis kalapom fekete,
Páva tolla van benne.
Ref. Ej, haj, ruca, ruca, kukoricaderce.
A törökbúza is úgy került e dalba, hogy Szent Mihály után kezdődött a kukoricafosztás. A garmadába behordott tengerit főleg a fiatalok fosztották. Muzsikaszó mellett folyt a kukoricahántás, s közben-közben táncra is penderültek. Főtt vagy sült kukoricát ettek, s melléje zsíros pogácsa és óbor dukált. A szebb csuhékból a kislányoknak babát készítettek, a kisfiúk a csuhéban birkóztak. Ha hiányos fogú kukoricát találtak, a legény így kiáltott fel: „Anyósomnak ennyi foga legyen!” A fiatalok kukoricahajból egymásnak bajuszt ragasztottak. Különös jelentősége volt a piros kukoricacsőnek. Az a lány, aki piros csövet talált, számíthatott a mielőbbi lakodalmára. De a legények a piros csövet elkapkodták, s csak csókkal lehetett azt kiváltani. Egykor ezzel kezdődött a „kisfarsang”, ami Katalinig tartott.
Szeptember végén, kisfarsang farkában, maradok kiváló tisztelettel.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
