Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2022-10-27 14:28:34
(…) Elköltözött innen.
Feljebb egy más égben lakik már…
Mintha csak saját magáról írta volna November című versében Gárdonyi Géza, aki száz éve, október harmadik, Skorpió havának első dekádjában, október 30-án, 1922-ben lépett át egri házának küszöbéről a halhatatlanságba.
Megérzi az ember, mikor nem is látja,
hogy valaki jött, és immár mögötte van,
pedig nincsen nesze, sem árnyékmozgása,
s megfordulunk rája.
Így éreztem Istent mindig, hogy velünk van.
(…) A nap is búsan jön reggel föl az égre
s hogy kibontakozik szürke köpenyéből,
ablakomra csordul a könny a szeméből.
S mégis ő az, kinek maradt még reménye,
hogy csak meleg kell és az ő áldott fénye,
és minden föltámad…
(…) El-elnézem olykor időtlen hosszasan
a vágtató csikóst a kályhám oldalán,
ahogy a mély árkon szilajon átrohan,
és sohasem ér túl a rámakarikán.
Valami boszorkány, – hátul vagy előtte, –
belebűvölte itt őt a levegőbe.
És én egyre várom, álmodozva várom,
hogy egyszercsak mozdul és elvágtat tovább
hajtja a vascsikós vasból való lovát,
és csak üres helye marad a kályhámon.
De ím nemcsak magam húzódtam e zugba:
két légy is ül itten előttem a falon.
Csendesen megülnek egymás mellé bújva
nem tartanak attól, hogy őket zavarom.
Két kis légy. Honnan jött? Itt rejtőztek nálam,
s fázlódtak a szoba valamely zugában;
aztán megérezték a föléledt kályhát,
s tartja most mindegyik melegnek a hátát.
Máskor tán kedvetlen szemmel nézném őket,
de most, hogy elűzzem, nem volna rá lelkem.
Nézem, hogy nyújtóznak és melengetőznek,
s ők is néznek talán nagyálmosan engem.
Néznek, és magukban áldják a jó kályhát.
Összedörzsöli egy a hátulsó lábát.
Majd csendesen ülnek, s nem mozdulnak többet:
átadják magukat a langyos melegnek.
Künn a falevél hull, hulldogál az ágról.
Gondolkoznak ők is a mulandóságról…
Október 31. – Öt éve múlt félezer éve, hogy 1517-ben Luther Márton kifüggesztette ama 95 pontot a wittenbergi vártemplom kapujára. A reformáció közelgő emléknapjára a 120 éve, 1902. november 2-án született Illyés Gyula poémáját idézem 1946-ból:
(…) Kik „ott álltatok, nem tehetve másképp”,
mert… megalkuvás nincsen,
mert a langyosat kiköpi az Isten,
(…) mennyi az igazság még öklötökben,
mely négy százada oly nagy esküt markolt,
mely kőbe s öröklétbe görcsösödten
tartja ma is a bibliát s a kardot?
Nézem a fenyők mély-zöld tetejét, ott fenn lappang valami rejtelmes szép veszély
A reformáció genfi emlékműve előtt a megbékélés hétköznapi méltóságáról szól:
A kétféle had
és hit várai szemközt állanak
ma is, az én hazámban is; a zordon
fehér-falú s arany-cifrázta templom
vén tornyai még ágyúként vitáznak
minden beharangozáskor, vasárnap
papjaik bent még ősimód dörögnek,
de kijövet az utcán átköszönnek
s ujjon mutatják, hogy hány órakor
s kinél lesz ferbli-kör vagy harcsa-tor
s egy kis ital.
És megérkezünk novemberbe. A hónapot már a középkorban is őszi lombszín ruhájú, repülő ifjú jelképezte, fején bogyós olajág koszorúval – a mediterráneumban november az olajbogyószüret kezdete. Az alak baljában a hónap terményeivel, répa- és káposztafélékkel teli tálat tart. A hónap régi magyar neve: nyilas hava, illetve e hó első dekádjának legjelentősebb szentje után Szent András hava volt.
A dombon túl eltűnt a sárga nap,
rétek felett repül a pókselyem;
olyan a mai alkonyat,
mint egy hegedű zsongó belseje…
– Jékely Zoltán 1934. nyilas havában indult Késő tarlózásra –
Nézem az égbolt végtelen tavát;
milyen színű? – színének nincs neve.
Lelkemen illatok surrannak át,
hűs illatok, melyeknek nincs neme.
Nézem a fenyők mély-zöld tetejét:
ott fenn, rég sejtem, lappang valami
rejtelmes szép veszély, melynek nevét,
ha tudnám, sem merném kimondani.
Ma a virágok végsőt intenek,
s tán földbe bújnak, mint a rovarok;
az elpusztult temetőn a kövek
is elfeküdtek – a halál halott.
November első két-három napja a halottak kultuszát szolgálja, kelta befolyás alatt. A november elsején megtartott mindenszentek napját, mint a másodikán megült halottak napját csak a IX. század óta ünnepli a katolikus egyház. November 1. a kelta év kezdete. Amikor aztán a kelta elem a francia egyházban is megerősödött, akkor a maguk ősi ünnepét katolizálták s áthozták az egyházi évbe is. A november elsejei mindszentet Kr. u. 835 óta, a másodikán tartott halottak napját pedig 998 óta tartja meg az egyház. A mindenszentek ünnepe a gyakorlatban halottak napjának vigíliája lett mára, minden keresztény és keresztyén ünnepévé.
A gyertyagyújtás célja, hogy a fázós lelkek ezek fényénél melengethessék magukat, s a sírjaikból kiszabadultak újra visszataláljanak a maguk sírjába. Szláv vidékeken élelmet is helyeztek a sírokra, nehogy a lelkek bármiben is hiányt szenvedjenek és „hazajárjanak”. Ezen a napon a hosszan szóló harangok szava elfeled minden siránkozó hangot. Mély múltunk üzen az ember halálfélelmében.
A tűzfalakra hűs ködöt
sír a november mélabúsan.
Emberfürtös villamosok
futnak a ködbe koszorúsan.
Mindszent-virágos ár sodor
s egy dísztelen sír gondja éget:
ó, hogyha áthajítanám
koszorúval a messziséget.
Áprily Lajos az 1930-as évek elején Mindszentkor az enyedi temetőkertben nyugvó édesapját idézi:
Tudom, hogy vár ma, nő a köd,
nincs rajta rács, nincs rajta kőjegy.
Határon átkiáltanám:
ringasd szelíd karokkal, Őrhegy!
Körül az este glóriás:
ezernyi gyertya gyúl – s kilobban.
Ő alszik fénytelen tovább
a kergetőző évszakokban:
Hó villan. Vérpiros bogyót
fehérbe ejt a rózsa bokra.
Sírok között friss por szitál
a temetői nyúlnyomokra.
Aranybogár a bodzafán,
a csúcson villámok csatáznak.
Karó-dárdás teraszokon
asszonyok szőlőt karikáznak.
A sárga gesztenyés tövén
az élet ifjú láza tombol.
A labdázó fiúk zaját
szél hozza a kollégiumból.
S jönnek szirénás, vad szelek,
hogy fenn az új telet jelentsék.
Az én életem évszakos,
az ő évszaka: végtelenség.
Elterjedt szokás: ezen az estén otthon is ég a gyertya, mégpedig annyi szál, ahány halottja van a családnak.
S égjen egy gyertya a magyar tudományért. Nem az 1825-ös pozsonyi országgyűlési felajánlás miatt, de az 1824-es temesvári levél jogán: a Bolyaiaknak. November 3. 1997 óta a magyar tudomány napja a magyar tudósok 1996-os világtalálkozójának döntése alapján.
Mogyoróbarkák,
Ilyenkor tarkák
Vén hegyeim Ilondán;
Kéklik a Lápos,
Márvány, világos
Medrében iramodván?
Rá rőt levél hull,
Csillog, lefordul,
S már más jön némán, lomhán.
A Lápos-hegység alatt, Nagyilondán 1898-ban született, Tordán érettségizett, 1919-ben a bevonuló román királyi hadsereg ellen közkatonaként harcoló, ezért a csonka országba magát száműző későbbi költő, Fodor József 1949-ben megjelent Boldog zendülés című kötetének Mogyoróbarkák című versével indulok lassan novembernek –
Öreg hegyekben
Forr az ősz csendben,
Lengenek a vén lombok;
Áznak a bokrok,
Csurgós, felkotrott
Utak, korhadt facsonkok;
Egymáson átdőlt
Fák-köze megtölt,
Simák, barázdák, hantok.
Vén erdőm hervad,
Régi levélszag
Száll hozzám ide onnan;
Nem járok én már,
Ha hív a hév nyár,
Csapásait magamban;
Gombát kutatván,
Vagy bogyók hadján
Csüggve halk ámulatban.
Innen is érzem
Fák zörejében
Az a hang hozzám elhat:
Csuhán, Plesenyben
Lép most a lelkem,
Míg nagy Budapest ringat;
Járdán a lápos,
Pisztráng-ficánkos,
Fákban az a hegy hervad.
Tündér homályát,
Méla csodáját,
Mint halk hálót, így vonván,
Amerre lépek,
S ősz erdők égnek,
Az a régi mosolyg rám –
S ha lomb lehamvaz,
Ama vén lomb az,
mely ül anyámnak sírján.
Maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2022-ben, október végén
Finom fényben fürdő toszkán táj a Kis-Küküllő mentén