Akiért nem szóltak a harangok

Elég sokan szeretik az elhallgatást. Ne bolygatni a múltat leleplező emlékeket. Megtagadjuk önmagunkat, közeli történelmünket.

Úgy élnek csalók, árulók, gyilkosok köztünk, mintha nemesen cselekedtek volna. Azok, kik igazán bátrak voltak, nemes lélekkel, meghúzódva élik szerény életüket. 

1950. július 21. reggele: a vadadiakba akkora félelmet hozott a láthatatlan sárkány, hogy azóta sem gyógyította be esett sebeit. Kiss István gazdálkodót meggyilkolta az állambiztonság (securitate) magyar „szekciója”. Vagy talán nem is voltak már magyarok. Internacionalisták lehettek.

Emlékezni mégis kell. 

*

  – Dögölj meg, te, kutya! – színezte a lecsapó puskatus ütését az egyik fekete kabátos. A Hold is remegve meghúzódott egy sötétebb diófa mögé Hegyes tetején. 

 A szembeni ablak függönye egy repedésnyit rettent arrébb. Látni nem volt szabad. A macska keserű nyávogás közepette menekült a tornác alól.

  – Heten vannak – számolta Anna nagyanyám, magába fojtva még a gondolat remegését is. – Mártont fel kellene, hogy költsem. – Ahogy lépni próbált, a deszkapadló nyikorgása hasított bele a hatalmas benti csendbe. Pedig olyan halk volt, hogy a rágcsálni készülő egér észre se vette, és kezdte fogaival aprítani a deszkát a pince felől.

 – Ne vigyétek el, jaj nincs nekünk már senkink!

– Pista! … adjunk oda mindent!

  Anna asszony még mindig csak lábujjhegyen merte ijeszteni a hajnali mozdulatlanságot..

 – Elvitték... Pistát – suttogta fájdalmasan.

 A Gyűrűs kúthoz úgy értek, mint a vad, mely jól sikerült vadászatról forráshoz ér, lemosni a véres nyomokat. Ledobták ismét a porba. Feküdj szemét! Ők nekiestek szerre a vedernek. A pálinka és a bor kérte a poklok tüzére a vizet. Amibe belemosták vérszomjas fogaikat odaloccsantották a porba, hol megtiporva feküdt KISS ISTVÁN. Neki nem járt víz. Jól esett volna a sok sebre, hogy legalább a port lemosná. Csak a loccsanás ért oda és a felvert vizes por. Legtöbbje mind a sebre hullott. Egyre keservesebb sajogást ékelve belé. 

 – Igyál, te bitang! Nyald fel, ha kell! 

– Megint makacskodik. Nem akar inni! Nyald fel! – A hajától fogva az arcát beletörölte a sárba. – Ne mondd, hogy nem adunk innod! 

Kinnebb az oldalban egy bokor felsóhajtott.

– Legalább egy kicsit megnyugtatja a friss víz – súgta a bokor. 

A cserefának, ha lett volna ereje, leveles karjaiba emelte volna a szenvedőt. De ő csak útmenti árnyéknak való, és lelke több van, mint ezeknek az emberlábú farkasoknak. Ágait kicsit lennebb engedte, bár a szele könnyítsen a sebeken. Ha már nem érintheti.

A hídra érvén, ahogyan a deszkája dobbant a csizmák alatt, az ebek lenyomták a bárányukat, a csizmákról a port oldalába törölték, karjaikat puskatus lecsapásokkal lazították. 

 – Béállsz, te bitang?! Nem hallod még most se?!

– Tán bé van dugulva a füled? – Mocskos bal markolatával összeszorította. –Kidugjuk, hogy ne felejtsed el. 

– Add ide a szuronyt – Amint kezébe kapta, markolt jobb fülét lemardosta.

– Ne öljetek meg... az életem hagyjátok... mindent odaadok... – remegte, de senki sem volt, ki ezt észrevette volna. A letépett testrészt a patakba hajította a véres kéz. 

 – Még mondod, hogy nem kell kollektív? Mondanád, te, Átok! Mondanád, mi?! De nem fogod mondani!  

A hídra boruló fűzfák ijedtükben a szellő mozdulatára sem rezzentek. Mintha nem is lennének. Megdermedtek.

– Nem fogsz te egy árva szót sem mondani többet. A véres kezével a kivert állkapcsot megmarkolta, csavart egyet maga felé rajta. Tátsd ki a szád, a kulák istenedet már egyszer! Tátsad, te!

Mocsok ujjaival benyúlt a szájba a nyelv után. Kihúzta a száj bal felére, a bajonéttel jobb oldalról alávágott. 

Szarkás kiáltott Gyűrűsnek, együtt ordították a Nyárád felé át Köveságnak a nagy fájdalmat. Az ember belegörnyedve ismét lecsuklott. 

 Az oldalon a lészába zárt alvó sereg is felvillámzott. Megérezték a hordaszagot. Együtt jajdult a fájdalmuk azzal az árvával.

– Na, most szólj! – a még remegő darabot a híd alá dobta másik után a halaknak.

A pakulár felszökött subájáról. A juhász már állt. Életébe ilyen borzalmas kiáltást nem halott. Köveság a tatárjáráskor sem volt ilyen remegésben. Pedig a falu akkor el is menekült e helyről.

Ó, drága, jó Istenem, ne adj annyit, mit egy ember kibír!

– Könyörgök, ne öljetek meg! 

Ezt már csak hörögte, érthetetlen lett a szó. Amúgy is. Kinek könyörögsz, te árva. Senki embere. Elhagyott mindenki. Kiálthatsz. 

Melyik fog még belemarcangolni? A hordavezér inasai közül ki akar behódolni még jobban? Mutassa magát! A kurtábbik növésű Löte kiáltott rá. 

– Mi kéne még, te bitang! Még a fajtádat is kiirtjuk.  

Kivette pisztolyát a fekve szenvedő lába közé célozva nadrágon keresztül az útba lőtt.

Zúzódott minden férfiassága.

– A túlvilágon se tudj szaporodni. Büdös kutyája. Kimondatott az ítélet is. 

– Na, mi van? Mehetsz haza, elmondhatod, hogy beállsz. Ha tudod, hahha...

A remegő bárány elhisz bármit, ha a halál karmaiból szabadulhat. Felállni próbált a híd padlózatáról. Szeme tekintete a falu felé emelkedett.... Belegörnyedve a viselhetetlen fájdalmaknak biccentve a tört lábára és repedt karóra támaszkodva vonszolt egy lépésnyit a bejáró teteje felé. Bárcsak a cserefáig érne el. Irma már ott lesz, karjaira emeli a fájdalmát alig tűrő testét. Alig biccentett egy tucat lépést, a háta mögött az egyik kék a zárdugattyút rácsattintotta a tüzes nyila hátsó végére, lassan rászegezte a távozóra, aki már állt, és az egek urához fohászkodott… ki vagy, a menyekben… lépni is próbált azzal a kevés erejével, ami még az embernek inában marad a halála és Istene előtt. Ekkor az eb fejébe szabadította a poklok tüzét hátulról. 

  Többé nem fordult vissza. Csak összerogyott, és már semmi sem fájt.

  Szakács Endre