Alig hihető tevetörténet

Az idősíkok már összemosódnak. Nem biztos, hogy tegnap történt, könnyen megeshet, hogy más sávban és színfelbontás mellett, úgy tűnhet, mintha tényleg néhány órával ezelőtt játszódott volna le, de az események felsorolása vagy pláne valamiféle időrendbe szedése meghaladna bennünket. Értékelni sem kívánom, egész egyszerűen azért, mert rosszul és töredezetten emlékszem erre/arra, és nem szeretnék senkit sem átrázni, megsérteni. (Volna rá ok elég...)

Az tény, hogy bolognai mártás volt ebédre, de nem Bolognában és nem is Firenzében. Ott ugyanis csak egy fél napig időztünk, és be sem tértünk az Uffizibe, pedig szomszédaink és ismerőseink nyíltan kultúrembernek tartanak, de ígérjük, hamarosan elnőjük. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy a Brera udvaráról kiforduló 12 hengeres Lihacsov (lehajtható vászontetővel és a vezetőfülkére erősített homokvizsgálóval) el akart ütni. Szerencsére a feleségem idejében elrángatott, és az autóból kiszökő Afanaszij Nyikitin Ázsia-kutató rettenetesen összeszidott, hogy én mit flangálok dologidőben, tevepárzás idején Milánóban, amikor valamennyiünknek személyesen jelen kellene lennünk a Góbi sivatagban és regisztrálnunk kellene az állatszaporulatot, ami azért fontos, mert a sivatagok teveeltartó képessége erősen megfogyatkozott az utóbbi napkitörések hatására.

Már ekkor és ott nem tudtam a pacákot követni. A későbbiekért minden felelősséget elhárítok magamról, én ugyanis Afanaszij Nyikitinnel soha azelőtt nem találkoztam. A Lihacsov gépkocsi valahonnan ismerős volt, de ez lehetett merő véletlen, filmes élmény, régi roncskocsi-bámulásaim eredménye, vagy egészen prózai okok is közrejátszhattak, pl. apámnak is volt egy hasonló autója, de ellopták, és a rendőrség bottal üthette a nyomát. Soha nem került elő, hacsak ez a pacák nem szándékosan hozta ki a kocsit a rejtett föld alatti szupertitkos szovjet mélygarázsból, amely egyesek szerint akár rakétasiló is lehetett. Így akart volna elcsalni Mongolba?

A rendőrség bottal ütésének ezzel szemben nyoma maradt, ugyanis az öcsémet Berlinben 1968-ban egy szép augusztusi napon, annak is a keleti felében, mármint a német demokratikus fővárosról beszélek földrajz-politikai értelemben, egy tüntetésen, amit nem ő kezdeményedzett – hol voltunk akkor még a facebooktól és a henditől (neked: maroktelefontól) – , nem is ő szervezett, és értelemszerűen le sem fújhatta (még gáz- és paprikasprayjel sem, ugyanis ezek a szerek még nem voltak kitalálva tömegoszlatási célzattal), tudniillik akkor már ott sem volt, hanem az Allgemeine Staatsliche Krankenhausban feküdt bordatöréssel, amelyet akkor szerzett, amikor a mélységesen demokratikus német rendőrség berontott a Potsdammer Platz alatt húzódó metróállomásra, és az oda bemenekült fiatalokat válogatás nélkül végigverte gumibottal.

A további homályt már nem lehet kiküszöbölni a tények közül, kitessékelni sem lehet, mert ez lenne az az állítólagos tér-idő nyomvonal, amelynek mentén haladni javasolta orvosom és személyi tanácsadóm, Bela von Salgo. 

Béla régebben osztálytársam volt, legalábbis ezt állítja, de én vele – emlékeim szerint (erre se túlságosan bízd rá magad) – egy születésnapi bulin találkoztam, abban a házban, amely áldozatul esett a hetvenes évek elején az Albina tér rendezésének, lebontották a nagyapám házával együtt. Nagyapám már nem lakott ott, ő ugyanis sehol sem lakott akkortájt a hetvenes években, sőt mi is felköltöztünk az erdők közelébe, a régi házban ismeretlenek laktak, Béla pedig meg volt híva, mintha tudták volna, hogy egyszer pszichiáter lesz Frankfurtban (persze, hogy a Majna mentiben, mit gondoltál, hogy majd épp az Odera mentiben fog kuruzslani?) és az emigritisz kiváló gyógyítója lesz, naponta felolvas a betegeknek egy-egy passzust a pártfőtitkár kongresszusi és nemzeti tanácskozásokon elhangzott beszédeiből, amelyek váratlanul csökkenteni fogják, jól lohasztják a honvágyat és a hazatérési viszketegséget.

Béla még azt is tanácsolta a feleségemnek, hogy vigyen Olaszországba, mert ennek jótékony hatása lesz megrogyott idegeimre. Felültünk a repülőgépre, de le kellett szállnunk indulás előtt hat perccel – a feleségem mérte, tőle tudom – , ugyanis kiabálni kezdtem, dehogyis engedtem magamat lekötözni, be akartam rontani a pilótafülkébe, miközben a légikisasszony a vészkijáratok felé tornáztatta két formás karját, végül a személyzet segített (rugdalt) le, vissza kellett tolatni a lépcsővel, amit már fürgemókusék eltoltak, hogy felmásszanak a világ legmagasabb könyvespolcára és megkeressék Nemtudomka bácsi számára az egyiptomi sirályok történetét. Legalábbis ezt üvöltöttem, pedig akkor már hat éve eljöttem a könyvtárból, és szakszervezeti jegyszedő voltam egy nyugdíjasstrandon télen-nyáron. (Itt is meg kell jelölnöm a forrást: feleségem szerint, aki sokat szenvedett, és azt remélte, hogy Olaszország majd gyógyír lesz neki is. Tévedett.) Végül busszal utaztunk Velencébe, de nekem az volt az érzésem, hogy követnek, egy olyan hosszú szovjet górélimuzin, amit csak a Palazzo Brerából kifordulva azonosítottam – fényképről, miután von Salgo felmutatta –, és abban ült az az Afanaszij Nyikitin nevű – szerintem őrült – hírszerző, akinek még nem szóltak a Kremlből, hogy vége van, elvtársam, a hidegháborúnak, végtére is nem csak Japánnak vannak tovább szolgáló bekattant dzsungelkatonái. 

Na most már több szavahihető tanú szerint azt kiáltottam oda ennek az alaknak, aki be sem mutatkozott, hogy nem megyek semmiféle Góbi sivatagba, és szarok a tevéire, vagy ők szarjanak rám, ha tudnak, és futásnak eredtem. Évek óta nem futottam már, baj van az ízületeimmel, porckopás vagy ilyesmi, de azért sem fordulok szakorvoshoz. Hogy megbetegítsenek?!! Egyszer rávett a másik feleségem (melyik? Jó: mondjuk, Zizi), hogy naponta fussuk körbe a lakótelepi tömböt, én az első este eltévedtem vadonatúj kínai melegítőmben, szinte leütöttek, kiraboltak, berángattak egy melegkocsmába, a második este kificamítottam a bokámat, aztán Lábodi doktor (nomen est omen) azt mondta, hogy ínszalagszakadásom van, és többé ne focizzak, meg sem hallgatott, tény, hogy futottam és oroszul kiabáltam visszafelé annak a lihacsovszkij malcsiknak.

A feleségem – ez a mostani, aki autóbusszal kihozott Olaszországba és nem ettünk bolognai mártást, csak rengeteg pizzát acélos olasz búzából sok sajttal és öntettel, paradicsomszószt csak a hülye amcsi macsók ráznak rá, világosított fel utólag egy birkatenyésztő a szigeti vonaton – el volt teljesen csudálkozva, honnan a fenéből tudsz oroszul? – kérdezte, és mondtam neki, hogy ne felejtse el, én 15 évvel vagyok idősebb nála, és nagyon is komolyan tanították az oroszt a h...-i iskolában, két-három született orosz volt a tanárom, de a legjobban egy medgyesi német anyanyelvű zsidó asszony tanított, aki a SZU-ba szökött komcsi férje után, mikor Besszarábiát átadták a románok az oroszoknak, és azonnal Kazanyba deportálták őket, mint megbízhatatlan kémgyanús lelkes és ostoba zsidrákokat, ott is rohadtak a háború végéig, sőt még egy lyukkal tovább is, és a postás csak a jó hírrel teli leveleket adta át abban a Kazány tartományi faluban, mert a rossz hírekkel telit merő emberségből megsemmisítette, vagy saját falára szögezte ki a képes felével, a pocsék és elszomorító hír a képeslap hátoldalán lapult végítéletig. Nem tudta meg senki sem abban a faluban, csak hat évvel a háború befejezése után, hogy férfi hozzátartozója a nagy honvédő háborúban hősi halált halt. Ha már addig nem jött haza részegen.

Tény, hogy oroszul beszéltem, de ez egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetemet, az olasz hatóságok húsz nappal később kiadtak valamilyen nemzetközi természet- és tevevédelmi egyesület követelésére, tényleg elszállítottak egy egészségügyi repülővel – átszállás nélkül – a Góbi sivatagba, állítólag van egy rövidebb út Anatólián keresztül, és meg kellett számlálnom a teveszaporulatot, mongol nyelvű (cirill betűs) kimutatásokat böngésztem, érdekes, erre sem emlékszem, csak utóbb mondták nekem, és bár nem vagyok egy kimondott jó számtanos, mégis a hatodik napon felfedeztem egy olyan szarvas (helyesebb azt mondanunk: púpos) hibát a könyvelésben, egy hatalmas csalásra, szemfényvesztésre, számolási trükközésre jöttem rá, amely az egész addigi tevékenységünket (tényleg dolgoztunk valamit, vagy csak itattak Ararát-konyakkal az örmény–mongol barátság jegyében?) dugába, romba döntötte, zátonyra és tönkre futatta, le kellett állni. Engem elhurcoltak a volt mongol KB elitvillájába, kaptam egy európai villásreggelit és egy igazi seggbe rúgást (erre speciel emlékszem), majd hazaküldtek egy redves Ikarusz-busszal, amelynek százméterenként meg kellett húzni a bal hátsó kerekét, mert még Ulan Ude előtt kitörött. És a legelső szerelőakna Moszkva előtt bukkant fel a semmiből.

A legfelháborítóbb az volt, hogy soha senki sem kért bocsánatot a történtekért, és az újságok is eltussolták a tevék alulszaporodásáról szóló veszélyt. Pedig ma minden mindennel összefügg, hogy mást ne mondjak, a migránsválság az állandó migrénemmel.