Álmok zöldben

A somostetői fák között valahogy minden igazibb. A hatalmas zöld sátor alatt vezető úton „kincses” bódék bukkannak fel mindegyre, tenyérnyi versenyautóval, cowboypisztollyal, barátságkarkötővel és még számtalan játékkal, csecsebecsével hívogatják az arra járót. Hajnal Zoltán csaknem húsz éve tölti itt a kora tavasztól késő őszig sorjázó napokat. Gyakran találkoztam vele – régen a kőmedvénél, pár éve a kisvasút közelében, újabban az állatkert felé tartó sétányon –, de rosszkedvűnek, fáradtnak sohasem láttam. Nincs is ebben semmi különös, hiszen legjobb barátaira, a gyerekekre vár reggeltől szürkületig, és nemigen megy úgy le a nap, hogy ne lett volna legalább öt-hat látogatója. Napbarnított arcával, ősz hajával olyan, mint akit egyenesen ide teremtettek, az öreg tölgyfák tövébe. Pedig messziről érkezett.

– Bihar megyében, Margittán születtem. 1954-ben költöztünk Vásárhelyre a családommal, ötéves voltam akkoriban – kezdte a történetet a legelejéről. – Édesapámat ide helyezték munkába, gondnok volt az orvosi egyetemen. Heten voltunk testvérek. Mindannyian sportoltunk, a nővérem és a húgaim kosaraztak, a bátyám atletizált, az öcsém, Hajnal Gyula a labdarúgásban vált ismertté. Én a kézilabdát választottam. 1969-ben Segesváron egy mérkőzésen súlyosan megsérült a vállam. Azzal félig-meddig véget is ért a sportolói karrierem... A bútorgyárban köszörűsként dolgoztam harminc éven át. Szerettem a munkámat, meg is becsültek a feletteseim, pénzem is volt elég. Szépek voltak azok a hetvenes, nyolcvanas évek. Meg tudtam engedni magamnak, hogy hétvégente kirándulni vigyem a családot, vendéglőbe is el-eljárhattunk, és a „konyha” sem látta kárát a költekezésnek. De aztán jött a rendszerváltás, amit én inkább államcsínynek neveznék, és minden összeomlott. A kilencvenes évek végén, ahogy sok helyen máshol, a bútorgyárban is elkezdődtek a leépítések. Első „körben” 1700 alkalmazottat tettek ki. Mivel problémáim voltak a hátgerincemmel, és hosszabb ideig betegszabadságon voltam, engem az elsők között rúgtak ki... Nem ülhettem tétlenül, valaminek neki kellett fogni. Mindig is szerettem a kereskedelmet, ezért úgy döntöttem, ezen a területen próbálkozom.

– Egyből a játékokkal kezdte ?

– Nem, először édességet, nápolyi szeletet, kekszet, üdítőt árultam itt, a Somostetőn. Két év múlva aztán szükségét éreztem a váltásnak, így lassan áttértem a játékokra. Jártam az országot, Bukarestből is hoztam árut. Akkoriban, a kétezres évek elején jobb volt a vásárlóerő, az üzlet is jobban ment. Mostanra válogatósabbak lettek az emberek, sokkal nagyobb kell legyen a kínálat ahhoz, hogy találjanak valamit, ami kedvükre való.

– Volt olyan áru, ami tíz, tizenöt évvel ezelőtt népszerű volt, és ma már nem kapható?

– A fűrészporral töltött similabda. Olyasmit ma már nemigen gyártanak. De nagyjából ugyanaz a felhozatal, mint régen. A töltényes pisztolyok ma is a legnépszerűbb játékok közé tartoznak, és a láncok, karkötők iránt is van kereslet. Nyakba, kézre valót nemcsak a kisebb családtagoknak, maguknak is vásárolnak a felnőttek. Inkább vasárnap van itt forgalom, ilyenkor, péntekenként egy-két kiránduló gyerekcsoport ha megáll nálam nézelődni.  

– Annak idején miért éppen a Somostetőt választotta munkahelyéül?

– Gyermekként és később fiatal csalá-dosként is sokat jártam ide, valahogy a szívembe zártam ezt a helyet. Igaz, régen vidámabb volt itt a hangulat. Kölyökkorom telein az állatkert bejáratától indultak a szánkók lefelé, az aljig. A hetvenes, nyolcvanas évekből pedig a miccs- és flekkensorokra emlékszem leginkább, amelyek ott kezdődtek, ahol most a Meseházikó áll, és végigkígyóztak a sétányon. Akármennyit is kellett várni a harapnivalóra, senki sem bosszankodott, idegeskedett. Más volt a varázs.

Fiatal édesanya állt meg a játékokkal teli bódé előtt, mellette szőke apróság, kezében rózsaszínű, fogantyús kerék.  

– Valami lett a szekereddel, drágám? – fordult feléje az ősz hajú férfi, aztán nyúlt is a meghibásodott játék után, amit aztán pillanatok alatt sikerült megjavítani. 

– Mit szeret a leginkább a somostetői életből? – kérdeztem.

– Sehol a városban nem olyan tiszta a levegő, mint itt. És a millió barátról még nem is beszéltem, akikkel nap mint nap találkozom... Sokan megállapították már, hogy kitűnően értek a gyermekek nyelvén. Biztos azért van ez így, mert nagyon szeretem őket.

Lebarnult fiúcska szólította meg a következő pillanatban beszélgetőtársamat. A közszemlére tett fegyverekről érdeklődött, az árus pedig türelmesen elmagyarázta valamennyinek a működését. Pár lépés távolságból valóban úgy tűnt, mintha két régi cimbora az élet legfontosabb kérdéseit vitatná meg a fák alatt.