Álom pirosban

Húsz perc maradt záróráig. Páran várakoztak még a vegyesüzlet pénztáránál, aki sorra került, sietve fizetett, és lépett is ki a boltból. Mintha önnön határait észlelve felgyorsított film ritmusára váltott volna a hét utolsó előtti napja. Nem messze az üzlet bejáratától magas, ősz hajú asszony tűnt elő a szürkületben. Észrevétlenül érkezett, mint egy távoli, különös világból kirajzolódó árnyék. Kezében alvó virágokat, egy hatalmas piros csokrot tartott. 

– Itt a tulipános néni – üdvözölte egy fiatal pár. A harmincas éveiben járó férfi gondolkozás nélkül kilenc szálat kért a virágból a vékony, szőke nőnek. Tízlejessel fizetett, és nem vette el a visszajárót.

– Tessék hagyni, olyan szépek lettek a múltkor is – simította végig tekintetével a csukott szirmokat.

– Gyakran jön erre virággal? – szólaltam meg.

– Igen, de csak esténként – nézett rám az asszony. – Tudja, félek a rendőröktől. Ilyenkor nem foglalkoznak velem. 

A pár közben továbbindult, kettesben maradtunk. Kérdezgetni kezdtem a tulipánárust, és ő meglepő bizalommal válaszolt.

– Itt lakom, a közelben. Az udvaromról hozom a virágokat. Mindig csak tulipánt – mondta, aztán mesélni kezdett.

– Nem volt könnyű gyermekkorom. Apám elesett a háborúban Abrudbányánál, édesanyám egyedül nevelt fel engem és a húgomat. Kicsi koromban gyermekbénulást kaptam. Sokat harcoltak az életemért az orvosok, végül megmaradtam, és mozgásképtelen sem lettem. De az egyik lábam azóta is rövidebb, és a gerincem is elferdült. Ez a fogyaték az egész életemre rányomta a bélyegét. 

– Dolgozni tudott?

– Varrónő voltam. Persze, ez a munka cseppet sem tett jót a hátamnak. Úgy éreztem, nem ez az igazi feladatom. Miután megszületett a három gyermekem, ők játszották a főszerepet az életemben. Felnőttkorukban két unokával ajándékoztak meg, és most már nyolc dédunokám is van. Őket szeretném segíteni, amíg bírom szusszal. Ezért jövök ide ki esténként a virágaimmal.

– Mindig kerül elég vevő?

– Lehet, hogy nem tetszik elhinni, de mindig. Sokan ismernek, szeretik a tulipánjaimat, nem sajnálják azt az egy lejt száláért. Többen meg is kérdezték, hogy mitől ilyen szépek, nagyok a virágok. Pedig nincs ebben semmi bűbáj, csak úgy kell bánni a növényekkel, mint az igazi családtagokkal. Beszélgetek velük, elmondom nekik vígságom, bánatom, megsimogatom őket… Tudja, én már gyermekkoromban megtanultam örvendeni mindennek, amit a Jóisten adott. Beosztással, szerényen, mégis elégedetten éltünk. Ezt szeretném továbbadni a dédunokáimnak is.

– Sosem fél itt a sötétben?

– Az égiek vigyáznak rám. Eddig sem esett bántódásom, ezután sem fog. Meg aztán nem is szoktam egy óránál többet maradni.

– Én megírom az ön történetét. Jó lesz? – kérdeztem indulás előtt.

– Jó lesz, nagyon jó lesz. Az ilyen kicsi örömök visznek engem mindig tovább – mondta beszélgetőtársam, majd elköszönt. Kezéből az együtt töltött fél óra alatt elfogytak a tulipánok. Az öt szál, amit hazavittem, pár napig összezárt szirmokkal aludt, aztán egyszerre teljes pompájában tárult elém. Mint hosszú ima után a rejtett kincseit megmutató, szabadon nyíló lélek.