Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2011-11-04 16:31:39
Virághullás
– ballada –
Mert sorsára várva hintázni megunta,
a szakállas ágról lepottyant,
s a kiégett udvaron, ahol
a mohó kút a föld vizét elissza,
gurult ujjongva a kapu felé kisasszony
havában egy vigyorgó kölyök-alma,
s mintha akkor, a téli napfordulóra
sólyomszárnyon újra
boldog kerecsen ünneppel
üzent volna a tundra,
a nyíló ablakokból csupa
vér-virágeső hullott a
bevonulók elé, a porba.
Ítélhették pusztulásra sorsod,
pompás díszlet, hogy mégis lebontod,
dúdolhat füledbe a sok virág-halál,
tiszta fehér mezőn az űzött írásjel rád talál.
S mert nyomodat temetni nem lehet,
erősítse ballada a hitedet.
Pásztori ének
„Az ember egyre vénül, verset ír, tanít.”
(Radnóti Miklós)
Itt megpihenhet vágyaink raja,
pirul az út, elnyúlva s vetkőzik,
por hintázik boldogan az ágon,
de alant mérges az őszi kikerics.
Ne szólj mesét meddő villámokról,
utánad felsír a fénnyel vert patak,
olcsó zászló a búza, ha léha,
nem haragot vetsz, mégis vihart aratsz.
Nézik a tollat forgató kezedet,
a tavasz elment, emlék a nyár,
okos léptekkel tél jön, és ölel:
ó, pásztori Múzsa, vigyázz reánk.
Árkádiában
(Öt költészet napi haiku)
Vers-tájainkon
faggyal dacol a fagyöngy:
mi zúg felettünk?
Vén toronyórán
csak hintázik az idő:
szél a dalnokunk.
A Hold udvara
kihűlő pletykafészek:
mind elkaparnak.
Kiköpte mérgét
a puffadt metafora:
hogy legyen mérték.
Szamárfülekben
fölcsendül dionizók
ditirambusa?
Köszöntjük a hetvenéves költőt!