Ami megérinthet valahol legbelül

Múlt szombaton a Kerepesi úti temetőben jártam. Nem volt sok időm, a fiatalon elhunyt marosvásárhelyi festő, Vida Árpád felújított síremléke érdekelt (erről majd részletesebben írok a közeljövőben), de nem távozhattam úgy a nemzeti sírkertből, hogy néhány nagy írónk nyughelyét ne kerestem volna meg újra. Az Arany Jánosé útba esett, jóval távolabb, átlósan megközelítve más halhatatlanok, József Attila, Jókai Mór, Ady Endre sírjánál is elidőztem. Egy ismeretlen, kezében virággal, Faludy Györgyről kérdezett, és máris eszembe jutottak az utána következő felejthetetlen távozók, akiknek varázsát az eltelt években személyesen is megtapasztalhattam. Esterházy Péter alakja, egyénisége mindenkiénél erőteljesebben sejlett föl előttem. Őt nem a főváros e páratlan szépségű, lélekemelő nyughelyén temették el, a család hagyományos temetkezési helyén, a Veszprém megyei Gannán helyezték örök nyugalomra augusztus 2-án, mégis úgy éreztem, ott van valahol a közelemben a hatalmas sírkertben nyugvó történelmi személyiségek, a letűnt századokban, évtizedekben ide temetett szellemi nagyságok társaságában. Külföldön voltam, amikor a bensőséges gannai gyászszertartást megelőzve, a Petőfi Irodalmi Múzeumban barátai, tisztelői búcsúztatták az írót, nem tudtam jelen lenni a megrendítő, mégis felemelő felolvasáson. Nem sikerült arról mellékletünk olvasóit tudósítani. Sem a vele kapcsolatos emlékeimet felidézni. De talán most se késő. Esterházy Péterről beszélni sohasem késő.

Életműve bizonyára többféleképp megközelíthető, de irodalmunknak kétségtelen értéke marad. És emberségének megannyi megnyilatkozása se feledhető, mélyen bevésődhetett mindazok memóriájába, akik olyan szerencsések voltak, hogy találkozhattak, gondolatot válthattak vele.

A Múzsa közönsége mindig értesülhetett itteni nyilvános szerepléseiről. Interjúk, beszélgetések nyújtottak bepillantást alkotóműhelyébe, és tanúsították, hogy amikor csak tehette, szívesen jött Erdélybe, Marosvásárhelyre. Írásaiból is közöltünk, könyveiről, sikereiről is tájékoztattuk olvasóinkat. Sőt arról is értesülhettek, hogy a foci megszállottjaként az írók, újságírók csapatával már nem sokkal a rendszerváltás után itt járt, s utána még jó párszor oda-vissza meccseken mérkőztek meg itteni kollégáikkal. Sosem felejtem azt a pillanatot, amikor az akkor még használható vásárhelyi ligeti stadion gyepén kispályát rögtönöztünk, s vele együtt cipeltük a mozgatható futballkaput. Igen, ha kellett, a kapucipelést is felvállalta. A jelenetet megörökítő fotó (Karácsonyi Zsigmond felvétele) valahol ott lappanghat a régi fotográfiák halmazában. Ki gondolta annak idején, hogy a szellemesen és különleges tehetséggel cselezgető író később a labdarúgás olyan mélységeit deríti fel, hogy az arról írt kötetét 2009-ben az év legjobb futballkönyvévé nyilvánítja a Német Futballkultúra Akadémia?! De hát ő tényleg hihetővé tette, hogy ami a világhoz való viszonyunkat meghatározza, az „a világ legszebb, legvarázsosabb mértani alakzata, egy speciális téglalap, vonalakkal, zölddel, igen, egy futballpálya.” (Utazás a tizenhatos mélyére)

Többször készítettem Esterházy Péterrel interjút. Engedtessék meg, hogy lokálpatrióta elfogultsággal búcsúként most olyan részleteket idézzünk fel a beszélgetésekből, amelyeknek marosvásárhelyi vonatkozása is van. A 2001-ben megjelent Volt jövőkbe nézve című Múzsa-antológiában újraközölt írás címe: „Ugyan, kérem, ez csak irodalom!” Ebből ragadunk ki két jellegzetes kérdést, illetve választ: – Mi hát az írás? Hogyan lehetne meghatározni? Húsz éve megjelent első könyvedben, a Fancsikó és Pinta című kötetedben adtál egy lehetséges definíciót. – Igen. Akár idézhető is. „Mondják – kezdte Fancsikó, s tolt egyet a labdán –, az írás, mint a hagyma: újabb és újabb rétegek bomlanak le róla. – Hát nem – folytatta, s gyorsított, mert az egyik hátvéd megneszelte, hogy kicselezték őket –, nem: az írás, mint a léggömb: újabb és újabb rétegek bomlanak le róla.” Ezt a léggömb-hagyma definíciót ma is érvényesnek tartom. Hozzátenném, hogy én több jelentőséget tulajdonítok az írás imaginárius részének, az írás lehetetlen részének. Az irodalom valami olyasmi, ami nem lehetséges. Kiegészítés a világhoz. Az, ami lehetne a világ. A lehetőségek birodalmába tartozik, nem pedig a létező birodalmába. – Apropó, világ... A világnak ezen a részén más az irodalom, mint máshol? – Nehéz beszélni másokról. Nyilván Marosvásárhelyen mások a súlyok, mint Budapesten, s ott megint mások, mint Párizsban. Nehéz arra gondolni, hogy egy mondat itt igaz, ott hamis, ott pedig megint igaz. Tehát, hogy ugyanazt a mondatot elkezdjük vinni egy vonaton különböző helyekre, s hol igaz, hol nem. Én nem hinném, hogy meg lehetne mondani, mi az irodalom, mi az író, meg mi volna a dolga. Nagyon nem szeretem, amikor mondják, hogy ma már nem lehet úgy írni, hogy... Ki tudja, hogy lehet ma írni.”

Az 1996-ban rögzített beszélgetés a Látó Irodalmi Színpadának egyik sikeres estje alkalmából került a Múzsába. 2003 májusában Esterházy Péter három másik kiváló társával – Bodor Ádámmal, Parti Nagy Lajossal és Závada Pállal – érkezett egy Látó-rendezvényre. Akkor is szívesen válaszolt a kérdéseimre. Olvassunk bele abba az interjúba is: – A 90-es évek első felében gyakrabban jöttetek Erdélybe, nem csak olyankor, ha irodalmi estre kaptatok meghívást. Akkoriban mintha szorosabb lett volna a tollforgatók közt a kapcsolat. Úgy szoktam mondani, hogy akkor az írók még együtt futballoztak. Ennek vége? – Vége, mert megöregedtünk. De értem, mire célzol. Viszont ez úgy van, hogy amint öregszik az ember, úgy működik egyre kevésbé, hogy bandákban jár. Mi négyen, akik most ide eljöttünk, amúgy is barátok vagyunk, és találkozgatunk, de nagyon ritka alkalom, hogy így együtt legyünk. Ha kissé patetikus akarok lenni, úgy fogalmazhatok, hogy ahogy múlik az idő, az ember egyre inkább magára marad a papírjával. – Otthon van az, amiről írni lehet? – Amiről írni lehet, az még beljebb van, mint az otthon, ezt jól tudjuk, az ember bordája alatt. És ehhez nem hinném, hogy utazni kéne. A munkautazásokból igazán sok élmény nem marad. Mindig van egy-egy különleges egyéniség, akivel az ember találkozik... Egy ilyen úton többnyire nem történik semmi. Történhetne is, de nem ez a jellemző. Persze a személybe valami ebből is belemegy, egy tájrészlet például. Emlékszem, hogy Franciaországban voltam, amikor a Termelési regényen dolgoztam, és abban a könyvben meg lehet jelölni azokat a sorokat, amelyek csak azért születtek, mert akkor éppen a Cote d’ Azure-on jártam. Ilyen tekintetben minden figyelembe vehető. Mert ha az ember elkezd írni, akkor bármilyen történés felhasználható. Akkor csak körül kell nézni, olyankor a világ a kezedre játszik. – Marosvásárhelyen többször megfordultál. Ez a város valamiképpen belement valamelyik könyvedbe? – Nem is tudom... De igen, belement, mert KAF belement. Vagy úgy is, hogy fiatalember voltam, amikor Sütőt olvastam, és a Sütő-szöveg is bennem van. Amit KAF csinál a magyar nyelvvel, az az enyém is. Én már azt a magyar nyelvet kapom kézhez, amit ő megdolgozott. Vagy a Látó mint olvasmány is hat rám. Vagy Láng Zsolt szöszözései. Szövegeken keresztül van tehát jelen nálam Marosvásárhely.”

Esterházy Péter szövegei pedig bennünk, olvasókban élnek tovább. Az irodalom, amit teremtett, kiegészítette a világunkat. Amit írt, az valahol legbelül fejtette ki hatását, „az ember bordája alatt”. De ne legyünk patetikusak. Csak sose feledjük, amit tőle tanulni lehetett.