Árnyak, fények ismerője

Egyik szeme gyakran nevet, a másik mindegyre könnyezik. Napos délelőttökön tolószékéből szemléli a kertjét, vasárnaponként harangzúgásra figyel. Látogatásunk előtt egy órával is éppen azt a férfit várta, aki rendszerint misére viszi. Az illető késett, így a búzásbesenyői Német Árpád nem jutott el a templomfelújítási hálaadó szertartásra. Csalódottságát váratlan érkezésünk enyhítette. 

A takaros szobában a klasszikus irodalmi művekkel, füzetekkel teli könyvszekrény tűnt fel először, aztán a falon sorakozó régi, berámázott fotókra, az asztalon várakozó Bibliára tévedt a tekintetem. A fényképekkel szemben gyógyágy nyúlt végig a fal mellett – vendéglátónk a besenyői idősotthonból kapta –, az ágy szélén pénteki Népújság hevert a heti tévéműsornál kinyitva. A következő pillanatban botjára támaszkodva Rozika, Árpád felesége is belépett. Nehéz mozgása ellenére azonnal vérbeli háziaszszonyként kezdett sürgölődni körülöttünk, borvizet, kekszet hozott, saját készítésű almapálinkával kínált. 

A 77. esztendejében járó – azaz, ahogy viccesen megjegyezte, kétszer hét, tehát „tizennégy” éves – férfi pár héttel korábban levélben küldte el bánatát szerkesztőségünkbe. Az otthoni beteggondozóra panaszkodott, aki fél lába elvesztése után hónapokig járt hozzá, múlt év szeptemberétől azonban – miután már nem kellett többet kötözni a sebét – egyszer sem jött. Árpád és Rozika cukorbetegek, az asszony ráadásul inzulinnal él, mindkettejüknek nagy szükségük lenne a segítségre – mondták. A sérelmek elsorolása után aztán egészen más irányt vett a beszélgetés. Vendéglátónk egymás után szólította elő az elmúlt háromnegyed század történéseit, közben arcán játékosan váltogatta helyét az árnyék és a fény. 

– Itt születtem, ebben a faluban. 1947- ben, hétéves koromban nagyanyámékkal éppen szántani voltunk a mezőn, amikor egy gránátgyújtóst találtam. Nem tudtam, hogy háborúból maradt, veszélyes lövedék van a kezemben… Így vesztettem el a fél szemem… Ettől függetlenül egész életemben dolgoztam. Az ötvenes évek végén a Fructexportnak szedtem az uborkát, mindig két zsidó ember vitte el a terményt Nyárádtőre. A hatvanas években a Fructexport CLF-fé (sz. m: zöldség- és gyümölcselosztó vállalat) alakult, akkoriban ott dolgoztam, eleinte idénymunkásként, aztán mint munkakönyves beszerző. De az évtizedek során a szentpáli takarmányraktár munkása is voltam. A hetvenes években egy esztendőt a szövetkezeti üzletben, ötöt a büfében dolgoztam. 1980 augusztusában kerültem az IREM-hez. 19 esztendeig maradtam a villamossági vállalatnál, onnan mentem nyugdíjba… A munkával eltöltött évtizedeim alatt számos más elfoglaltságom is akadt. 1961 augusztusától 1985-ig kántor voltam a faluban, búcsúk, faluünnepek alkalmával a környező településeken is sokszor én játszottam az orgonán. Közben rengeteget olvastam. Emlékszem, volt olyan, hogy hazajöttem a munkából, és hajnali fél 3-ig nem esett ki a kezemből a könyv. Sosem sajnáltam a pénzt olvasnivalóra. Régebb sokkal nagyobb könyvtárunk volt, de öt zsák könyvet egykori iskolatársam, Berszán Lajos katolikus plébános segítségével a gyimesközéploki csángókhoz juttattam el. 

– Régebb sokat kirándult, búcsúkra járt, távoli vidékekre is elutazott, ha valahol fontos egyházi esemény volt – szólalt meg Rozika. 

– 2009 márciusában Nagyváradra mentem püspökszentelésre – fogott Árpád egy újabb történetbe, miközben a szobában újra halványodni kezdtek a fények. – Három nappal a hazaérkezésem után teljesen lebénult a bal felem. Négy hónapig sem a kezem, sem a lábam nem tudtam mozgatni. Júniusra, Péter és Pál napjára aztán valahogy helyrejöttem. 

– Utána tovább járt mindenfele, a csíksomlyói búcsúra is mindig elment egy nyugdíjas barátjával – mosolyodott el a házastárs. 

– Hogyan vesztette el a fél lábát? – kérdeztem. 

– Éppen a somlyói búcsún voltam, amikor a bal lábamat nagyon felsértette a cipő. Csúnya seb keletkezett a nagy lábujjamon, és mivel cukorbeteg vagyok, sehogy sem gyógyult. Az orvos javaslatára le kellett vágni, aztán egy idő múlva még három lábujjam elvesztettem. Akkoriban több mint egy évig jártak hozzám az otthoni beteggondozók, kezeltek rendesen, javulás mégsem mutatkozott. Végül tavaly februárban a bal lábam nélkül maradtam. Az operáció után majdnem minden nap, még vasárnap is meglátogatott valamelyik gondozó. De miután a doktornő kiszedte a szálakat, szóltak, hogy most már ritkábban jönnek kötözni, vérnyomást mérni. Az egyik gondozó augusztus végén, a másik szeptember 17-én járt nálunk utoljára. 

– Nem lehetett könnyű megszokni a tolószékes életformát. 

– Mit csináljunk… Elfogadtam a helyzetet, és örülök, hogy még megvagyok. Igaz, hogy nem egyszerű a helyváltoztatás, főleg mivel nincs elektromos kerekes székem, és a bal karom elég erőtlen a szekér mozgatásához. Tegnap is felborultam. Talán ha végig le lenne aszfaltozva az út a faluban, könnyebben tudnék közlekedni. 

– Vannak gyerekeik? 

– Két fiunk és két lányunk van. A nagyobbik fiunk itt lakik velünk, de mivel Szebenben dolgozik, hétköznaponként sosincs itthon. Az egyik lányunk Ugrán él a családjával. Amikor hazajön, mindig segít a kerti munkában. A másik lányunk az itteni idősotthonban dolgozik. Tőle is kapunk segítséget. Amikor az édesanyja inzulin nélkül maradt, ő intézkedett – mondta Árpád. 

Látogatásom végén a kedvenc időtöltésekre terelődött a szó. Vendéglátóm elárulta, hogy 32 éve időjárásnaplót vezet. Mindig reggel 7, 8 óra körül és a délutáni órákban mérik meg feleségével a hőmérsékletet az udvaron, aztán összevetik a vásárhelyi időjárással. 

– Egy-két fok eltérés szokott lenni, sokszor még annyi sem. Régebb mindenesetre keményebb telek jártak errefelé – vonta le a következtetést Árpád, miközben kinyitotta a megsárgult lapú, hatalmas füzetet. Aztán arról beszélt, hogy 1968-tól, a besenyői plébánia önállósulása óta a katolikus vallású elhunyt falubeliek nevét is feljegyezte. A búzásbesenyői házban mindig imával indul a nap. A Mária Rádiót is szívesen hallgatják – tudtam meg a házaspártól. Végül régi szenvedélyükről, az újságolvasásról beszélgettünk. Az egyházi lapok – Vasárnap, Krisztus Világa, Keresztény Élet – mellett a Népújság a mindennapi olvasnivalójuk. Az idős férfi kedvence a pénteki Színes Világ madarakról szóló sorozata, párja a Harmónia mellékletet böngészi legszívesebben, betegségekkel, különösen a diabétesszel kapcsolatos cikkeket keres. 

Derűs hangulatban váltunk el. Távozásom előtt az idős férfi saját készítésű rejtvényeit is megmutatta, aztán egy vicces versikét mondott el, amelyet a maga és társa szórakoztatására talált ki pár évvel ezelőtt.