2024. november 27., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az atomtudósok harca a politikusokkal

  • 2016-02-07 16:23:29

A második világháború nevezetes csatáiról az elmúlt 40 év alatt rengeteg könyv, visszaemlékezés, publikáció jelent meg. Volt azonban egy „csata”, amelyről nagyon keveset – érdemtelenül keveset – tud a közvélemény.

A második világháború nevezetes csatáiról az elmúlt 40 év alatt rengeteg könyv, visszaemlékezés, publikáció jelent meg. Volt azonban egy „csata”, amelyről nagyon keveset – érdemtelenül keveset – tud a közvélemény. Ezt a csatát az atombombát kifejlesztő tudósok „serege” vívta az Egyesült Államok kormányával, azzal a céllal, hogy megakadályozzák az atombomba Japán elleni bevetését, további elterjedését, a nukleáris fegyverkezés eszkalációját.
A sztálingrádi csata után, s különösen azt követően, hogy 1944 közepétől már látható volt, a szovjet hadsereg összeroppantotta a német hadsereg gerincét, a tudósok közül sokan kételkedni kezdtek, hogy vajon ezek után indokolt-e az atomfegyver bevetése. Az első „támadást” a világhírű dán Nobel-díjas fizikus, Niels Bohr vezette. Ő volt az atommag titkainak egyik első felfedezője, s kötelességének érezte, hogy megakadályozza a nukleáris energia katonai célú felhasználását. Bohr arra törekedett, hogy ezt a hatalmas erőt haladéktalanul nemzetközi ellenőrzésnek vessék alá, és vonják be az ellenőrzésbe a Szovjetuniót is. Azzal érvelt, hogy ha az oroszokat nem tájékoztatják az új fegyverről, ez szétrobbanthatja a Hitler-ellenes koalíciót, és a világot a háború után két ellenséges táborra oszthatja, amelyek atomfegyverrel fenyegetik egymást. Bohr azt állította, hogy neki mint fizikusnak semmi kétsége nincs afelől, hogy a Szovjetunió képes kifejleszteni saját atombombáját. Miután hasztalanul próbálta meggyőzni erről Churchillt, az Egyesült Államok elnökének küldött levelet, amelyben egyebek között ez áll: „Soha nem tapasztalt erejű fegyvert hoztunk létre. (…) Ha idejekorán nem kötnek valamiféle nemzetközi egyezményt az új energiafajta felhasználásáról, bármiféle ideiglenes előnyt – még ha jelentékenynek tűnik is – semmissé tenne az emberiség biztonságát szüntelenül fenyegető veszély”.
Roosevelt és Churchill 1944. szeptember 19-én találkozott egymással Washington közelében. A találkozójukról szóló titkos memorandumban Bohr leveléről a következők állnak: „Elfogadhatatlan az a javaslat, hogy a világot tájékoztatni kell az atombombáról, felhasználását nemzetközi ellenőrzés alá kell vonni. Az ügyet továbbra is a legnagyobb titokban kell tartani. Amikor a bomba elkészül, az összes körülmények gondos vizsgálata után bevetésre kerülhet Japán ellen”.
„Az egész 1943-as évben, és az 1944-es év elején élt bennünk a rettegés, hogy a németeknek hamarabb sikerül megalkotniuk az atombombát, mint ahogy mi partra szállunk Európában. Amikor azonban 1945-ben megszabadítottak bennünket ettől a rettegéstől, borzalommal kezdtünk arra gondolni, vajon miféle veszélyes terveket érlel az amerikai kormány más ország népei ellen” – emlékezett vissza Szilárd Leó, a magyar származású világhírű fizikus, az atombomba létrehozásának egyik kezdeményezője és megalkotója. 
1945. március 25-én barátjával, Albert Einsteinnal levélben figyelmeztetik az Egyesült Államok elnökét. (A levelet, az 1939. aug. 2-i levélhez hasonlóan, szintén Szilárd fogalmazta.) „Az urániummal kapcsolatos munka most már olyan szinten van, hogy a közeljövőben lehetővé teszi a hadsereg számára az atombombák felrobbantását. (…) Kizárólag katonai szempontból ez kedvező fejlődésnek tekinthető. Ennek ellenére sok olyan tudós, aki figyelembe veszi az e területen bekövetkező jövőbeni fejlődést, úgy véli, hogy jelenleg éppen azon az úton haladunk, hogy leromboljuk azt az erős pozíciót, amelyet az Egyesült Államok eddig a világban elfoglalt” – írja Szilárd Leó a levélhez csatolt mellékletben. Roosevelt halála – 1945. április 12. – miatt a Fehér Ház nem is felel a tudósoknak. 
1945. május 31-én a Pentagonban összeült az atomfegyver problémájával foglalkozó ideiglenes bizottság. Ebben túlsúlyban voltak a katonák és a politikusok. A tudósokat az úgynevezett konzultatív csoport keretében hívták meg, vagyis csak tanácskozási joggal rendelkeztek. Kikérték a tudósok véleményét. Oppenheimer – az atombomba előállítását végző Manhattan-terv tudományos vezetője – ismertette a konzultatív csoport álláspontját: az új fegyver bevetése előtt kívánatos lenne a fegyver előzetes bemutatása a világközvélemény képviselőinek jelenlétében. Ezt az indítványt hevesen ellenezte Truman elnök személyes képviselője, James Byrnes, a későbbi külügyminiszter. 
A bomba ellen a Chichagói Egyetem kohászati laboratóriumának dolgozói léptek fel a legaktívabban. Annak idején éppen itt indultak meg az atommaghasadással kapcsolatos amerikai munkálatok. Később azonban a tudományos kutatások központját Los Alamosba helyezték át. Szilárd Leóval együtt dolgozott Chicagóban a Nobel-díjas James Franck. Az ő kezdeményezésükre a kiemelkedő tudósok csoportja részletes jelentésben fejtette ki véleményét az atomfegyver bevetésének következményeiről. Ezt a Franck-bizottság jelentése néven ismertté vált okmányt 1945. június 15-én nyújtották át Stimson hadügyminiszternek. A jelentés a következő szavakkal zárul: „Kötelességünk-nek tartjuk, hogy felszólítsuk Önöket: ne mérjenek csapást Japánra atombombával. Ha az Egyesült Államok elsőként ront az emberiségre a pusztításnak ezzel a vak fegyverével, elveszíti a közvélemény támogatását, meggyorsítja a fegyverkezési versenyt, és meghiúsítja az efféle fegyverek ellenőrzésére vonatkozó nemzetközi megállapodás megkötésének lehetőségét”.
1945 július elején a tudósok, megint csak Szilárd Leóval az élen, petícióval fordulnak az új elnökhöz, Trumanhoz. Az atombomba megteremtői azt kívánják: ne használják fel a bombát. „A rendelkezésünkre álló atombombák csak az első lépést jelentik… szinte nincs is határa annak a romboló erőnek, amely elérhető lesz a fejlődés során. Így az a nemzet, amely vállalkozik az újonnan felszabadított természeti erő romboló célú felhasználására, viselheti annak felelősségét, hogy elképzelhetetlen skáláját nyitja meg a pusztításnak” – hangzik a petíció. 1945. július 16-án Új-Mexikó államban, Alamogordóban végrehajtják az első kísérleti robbantást. A tudósok megdöbbennek az új fegyver hatásán. Amikor Oppenheimert egy amerikai újságíró arról faggatta, hogy mire gondolt a robbanás pillanatában, az atombomba létrehozója, komor pillantást vetve a kérdezőre, e sorokat idézte a Bhagavad-gíta indiai szent könyvből: 
„Mintha a mennyben egyszerre
ezer Nap fénye lobbant volna fel,
oly tündökletes izzással ragyogott a dicső nagyúr. [6, 104. o.]”
De a tudósok minden figyelmeztetése, levele, petíciója ellenére Truman elnök utasítására az amerikaiak 1945. augusztus 6-án Hirosima felett felrobbantják az atombombát. Nem sokkal a robbantás után Szilárd Leó meglátogatja Einsteint, aki e szavakkal fogadja: „Hát látja, ez van. A régi kínaiaknak volt igazuk. A legjobb, ha egyáltalán nem csinálunk semmit. [7,218]”
A második világháború után a tudósok nagy része tovább folytatta – és folytatja a mai napig – az elkezdett „csatát”. Szilárd már az atombomba kivitelezése előtt nem sokkal hátat fordított az atomfegyver-kutatásnak, mert amint biztosítva látta a vállalkozás sikerét, új kihívást keresett. Voltak, akik abbahagyták az atomfizikával kapcsolatos korábbi kutatásaikat. Ezek közé tartozott Szilárd Leó is, aki „úgy vélekedett, hogy a modern fizikának három ága lesz, ami rendkívül fel fog virágozni, és ahol a legfontosabb felfedezések jönnek létre, ez az asztrofizika, az elemi részecskék fizikája és a biofizika. Ebből az ő érdeklődését a biofizika keltette fel [5, 426].” Biofizikával kezdett foglalkozni, és e területen is alapvető eredményeket ért el. Ezzel párhuzamosan a nukleáris fegyverek ellen küzdők oldalára állt. Megszervezte a társadalmi és politikai erők mozgósítására A háború megszüntetéséért küzdő tanács (Council to Abolish War) elnevezésű mozgalmat. Öreg barátja, H. G. Wells találó megjegyzése szerint az igazságot legalább egy nappal mások előtt fedezte fel, és maradt haláláig az emberiség jobb jövendőjének harcos, tudós hirdetője. E téren kifejtett széles körű tevékenységéért Josepf Rotblathoz hasonlóan megérdemelt volna egy béke-Nobel-díjat, de ezt ugyanúgy nem kapta meg, mint a fizika sok más területén kifejtett munkásságának méltó elismerését.
Voltak azonban olyanok a tudósok között is, akik még pusztítóbb fegyverek mielőbbi kifejlesztését sürgették, tehetségüket, tudásukat azok előállítására fordították. Ezek közé tartozott például Edward Teller – Teller Ede, magyar származású, igen kiváló fizikus –, aki „úgy látta, hogy a hidrogénbomba kifejlesztése nem halogatható tovább, mert az Egyesült Államok védelmi szempontból kritikus helyzetbe kerülhet. Elszántan folytatta tehát a kutatást [3/256]”. Ő a hidrogénbomba kifejlesztésével írta be nevét a fegyverkezés történetébe, és Reagan elnök csillagháborús koncepciójának egyik fő támogatója lett. A tudósok nagy többsége – élükön Linus Paulinggal és Josepf Rotblattal, Szilárd Leóval – azonban a helyes utat választotta. Tudományos konferenciákat szerveznek, szakmai szövetségekbe tömörülnek, minden alkalmat és lehetőséget megragadnak, hogy kifejezzék tiltakozásukat a nukleáris fegyverek továbbfejlesztése, tesztelése, alkalmazása ellen. A tudósok egy jelentős csoportja azon munkálkodik, hogy tudományosan is bizonyítsa: egy újabb világháború szükségképpen csak nukleáris háború lehet, amely a teljes emberi civilizációt elpusztítja. „Azt nem tudom, hogy a harmadik világháborút milyen fegyverekkel fogják megvívni, de a negyediket biztosan botokkal és kövekkel” – nyilatkozta egyszer Einstein.
A katonai stratégák, elnökök a mai napig nem szívlelték még meg a tudósok ajánlásait. „Szeretném végképp tisztázni, hogy a NATO legfelsőbb parancsnokságán valamennyi hadműveleti tervünket atom- és termonukleáris fegyverek alkalmazására építettük fel” – jelentette ki Montgomery tábornagy 1954-ben. És ez a koncepció sajnos, lényegesen azóta sem változott. Az Egyesült Államokban a katonai vezetés ma is vallja ezt az elvet. De még az amerikai elnökök között is voltak, akik másként gondolkodtak. 
A néhai Eisenhower elnöknek van egy mondata, amit kőbe kéne vésni, vagy inkább be kellene bélyegezni annak az agyába, aki mindenkor betölti az USA elnöki tisztségét: 
„Amikor elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol már mindkét fél tudja, hogy a támadás meglepetésszerűségétől teljesen függetlenül egy háború minkét fél részére kölcsönös és totális megsemmisülést jelent, ott, annál a pontnál vagy lesz annyi eszünk, hogy belátjuk, a hadviselések kora lejárt, az emberi fajnak tevékenységét a tárgyalásokra kell leszűkítenie, vagy szembe kell néznünk a kipusztulással.” És ehhez a ponthoz már elérkeztünk!
 
IRODALOM
1. Hargittai István: TELLER, Akadémiai Kiadó, 2011, 563 o.
2. Ian Sample: Man of Peace Dies – Scientist Who Turned Back on A-bomb Project September 2, 2005 by the Guardian / UK
3. Wigner Jenő emlékiratai Andrew Szanton lejegyzésében, Kairosz Kiadó, 2002, 335 o.
4. Szputnyik, 1983/szeptember
5. Tudósportrék, Kardos István tv-sorozata, Kossuth, 1984, 499 o.; in.: Balázs Nándor
6. A magasztos szózata BHAGAVAD-GÍTA, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987, 236 o.
7. Kovács István: Einstein és a fizikusok felelőssége, Fizikai Szemle, 1979/06, 216-218 o.
 
 
Varga János, Székesfehérvár

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató