Az élet peremén

A marosvásárhelyi szociális központban körülbelül száznegyven személy tér éjszakánként nyugovóra, az állandó lakók, akik nem csak sötétedéskor húzódnak be ide, jelenleg száznégyen vannak. Ők bérleti szerződést kötöttek a központot működtető polgármesteri hivatallal, havonta, ha keveset is, de fizetniük kell a fogyasztásért, szállásért. Vagy legalábbis kellene, mert vannak esetek, amikor a fennmaradásért vívott harcban erre egyszerűen nincs lehetőség.

Fotó: Nagy Tibor

A bejáratnál tréningruhás, fürkésző tekintetű fiatalok, közöttük egy fülhallgatós srác, zsebében zenelejátszó lapul, az emeletről magas, sovány nő vet ránk futó pillantást – mintha már láttam volna valahol –, egy idős férfi kifele ballag. A marosvásárhelyi szociális központban körülbelül száznegyven személy tér éjszakánként nyugovóra, az állandó lakók, akik nem csak sötétedéskor húzódnak be ide, jelenleg száznégyen vannak. Ők bérleti szerződést kötöttek a központot működtető polgármesteri hivatallal, havonta, ha keveset is, de fizetniük kell a fogyasztásért, szállásért. Vagy legalábbis kellene, mert vannak esetek, amikor a fennmaradásért vívott harcban erre egyszerűen nincs lehetőség.

Csurkuly Ilona és Gyárfás Elemér három éve talált otthonra a központban. Ilona hat fiúnak adott életet, közülük a két nagy – egy tizenhét és egy húszéves – falun lakik, a nagyszülőknél, a többiek velük vannak. A tizenöt éves a Gheorghe Şincai szakközépiskola diákja, kilencedikes, a kicsik a Rozmaring Központba járnak, a legapróbb – a hároméves Zsoltika – szüleivel otthon tölti napjait. Amikor a tiszta, barátságosan berendezett szobába lépünk, a másfél-két évesnek látszó legényke szinte a nyakunkba repül, minden mozdulatával örül látogatásunknak. El kell telnie néhány percnek, mire rájövünk, hogy nem hallja a hozzá intézett szavakat.

– Szellemi fogyatékkal született, és süketnéma – magyarázza szelíd hangján az ágyban fekvő, vékony, barna nő. Párja hellyel kínál, aztán ő is leül egy székre a fal mellé, és ölébe veszi a gyereket. Hamar oldódik a kezdeti feszültség a plüssállatokkal megjelölt, szűk térben. Szégyenkezés nélkül, nyíltan, érthetően beszélnek életükről, kifejezésmódjukban meglepően igényesek ezek az emberek. Lassan körvonalazódik a történet.

„Csak az utcára ne…”

A 35 éves Ilona és a nála tíz évvel idősebb Elemér Marosvásárhelyen, a Szamos utcában lakott egy államosított magánházban. Amikor három évvel ezelőtt a tulajdonos visszakapta az ingatlant, az utcára kerültek.

– Éppen nyár volt. A Maros-parton felhúztunk egy kalyibát, ott éltünk egy hónapig, aztán Besébe mentünk egy unokatestvéremhez. Neki is csak egy szobája volt, mi az istállóban, a lovak mellett húztuk meg magunkat. Másfél hónap után, iskolakezdésre kerültünk ide, a menhelyre. Akkor már Zsoltika is megvolt, még egészen pici volt – meséli Ilona, aki régebb öt évig varrodában dolgozott Szentkirályon, aztán Marosvásárhelyen a cipőgyárba került. Nem sokkal a legkisebb gyerek érkezése előtt felmondott – a központot igazgató Székely István szerint azért, mert késett a fizetés –, így elveszítette a jogát arra, hogy gyereknevelési szabadságra menjen. Helyette Elemér maradt otthon Zsoltikával. A 45 éves, kőműves végzettségű férfi addig a téglagyárban dolgozott, tavaly azonban – éppen miután lejárt a fogyatékos gyerekek esetében igényelhető három év – megszűnt a munkahelye. Időközben Ilona megbetegedett, méhrákot diagnosztizáltak nála, amely rövid idő alatt a veséjére is átterjedt. Azóta átesett egy műtéten, jelenleg is szondára szorul, és minden hónapban egy hetet a kórházban kell töltenie. Vannak napok, amikor fel sem tud kelni az ágyból, ilyenkor Elemér látja el a ház körüli tennivalókat, főz, mos, takarít, vigyáz a gyerekekre. Két hónapja kapja a munkanélküli-segélyt, nemrég azonban felszólították, hogy végezzen el egy víz-gázszerelői tanfolyamot, egyébként elveszíti a juttatást.

– Ha nem megyek el abba az iskolába, azt is vissza kell fizessem, amit eddig kaptam. Mennék is, de akkor ki ápolja a feleségem, ki vezeti a háztartást? Munkát is próbáltam keresni, elmentem az állásbörzére, beadtam az életrajzomat ide is, oda is, de mindenhol csak elvették a papírokat és azt mondták, hogy felhívnak, aztán annyi – néz ránk a sovány, barna szemű férfi. Gyógyszerekkel teli zacskót vesz le a szekrény tetejéről, mutatja, hogy az is mind pénzbe került. Ilona egy ideje morfiumot is kap, de sokszor így is elviselhetetlenek a fájdalmai.

– Csak beteg ne legyen az ember – mondja a szép arcú, fiatal nő, aztán az egyik óvodás fiúcskáról mesél, aki nagyon aggódik miatta, el is panaszolta a társainak, hogy az anyukája „slaggal” jár. A család Elemér munkanélküli-segélyéből, illetve a gyermekpénzekből él, Zsoltika fogyatékossága miatt 30 lejt kap az államtól.

– Nehezen jövünk ki ennyiből, fizetjük az egészségbiztosítást, a gyógyszereket is meg kell venni, az is előfordult már, hogy tű, vatta sem volt a kórházban. A gyerekeket is fel kell öltöztetni, cipőre, ruhára van szükségük. Az étel is sokba kerül, főleg mivel nem szabad bármit egyek, húsfélét például tilos, csak zöldséget és gyümölcsöt lehet. Így aztán az én kosztom a legdrágább. Inkább mind csak a gyerekeimnek adnám az olajbogyót, almát, narancsot, de muszáj magamra is gondoljak, hogy felépüljek – magyarázza Ilona, aztán azt is elárulja, hatéves fiacskája számítógépre vágyott, be is szereztek neki valahonnan egyet „kéz alól,” de annak hiányzott egy tartozéka, nem működött, így inkább letakarták valamivel, hogy ne lássa a gyerek.

– A legnagyobb félelmem az, hogy az utcára kerülünk. Nem is tudom, mióta nem fizettük az albérletet, és többször kaptunk már felszólítást. Nehéz ezzel a gondolattal ébredni, elaludni – mondja Ilona. Közben Zsoltika odabújik mellé a nagyágyba, látszik rajta, hogy álmos, így elköszönünk.

– Teljesen kilátástalan helyzetben van ez a család. Az idén egyáltalán nem fizettek fogyasztást és albérletet, 3000 lejes elmaradásuk van. Ilyenkor, télvíz idején nem lakoltatjuk ki őket, bár a szabályzat szerint megtehetnénk. Ha az apa a munkanélküli-segélyt sem kapja majd, csak romlik a helyzet. Nagyon sajnáljuk a gyerekeket, de nem tudom, hogyan lehetne segíteni rajtuk – tárja szét a kezét Székely István, a polgármesteri hivatal illetékes osztályvezetője. Az ajtó becsukódik mögöttünk. Visszük magunkkal a kérdőjeleket.