Az orvos, aki fütyül a világra (1.)

Első olvasatra azt hihetnénk, hogy egy komolytalan orvosról szól ez az írás. A valóság azonban az, hogy ezúttal egy végtelenül szerény, kivételes tehetségű és nagyon nagy tudással rendelkező szakembert ismerhetünk meg.

Hogy mennyire fontos a kisgyereknek az édesanya éneke, a gyereknek az éneklés, arra már sokan sokszor figyelmeztettek. Ez alkalommal is egy újabb példával találkozunk, ami azt bizonyítja, hogy miért annyira fontos az ének, a zene, ahogy erről némelyek beszélnek.

Képzeljük magunkat a második világháború végi Budapestre! A város inkább romhalmaz, mint élő emberi település. Egy háromemeletes bérházat is bombatalálat ért. Az egyik lakásnak csupán egyetlen szobája maradt valamiképp épen, a többi helyén tátongó mélységre nyíltak az ajtók. A ház korlátját is letépte a bomba. Talán hátborzongató, hogy egy ilyen épület harmadik emeletének a folyosóján háromkerekű járművével játszadozott egy kisgyerek. Ilyenek voltak a körülmények, ehhez kellett hozzászokni.

Hacki Tamás 1944. február 18-án született ebben a sérült lakásban. Itt nőtt fel, itt tanult meg vigyázni magára, ilyen körülmények között hallotta énekelni az édesanyját, és ebben a környezetben fütyörésztek vidám énekeket a többi gyerekek is. Ha összehasonlítjuk az akkori helyzetet a maival, akkor egyértelművé válik, hogy a sokkal nyomorúságosabb időben is tudtak énekelni az édesanyák, a porban játszó gyermekek és szinte mindenki. Az ének adott erőt a könnyebb túléléshez. Ma is vannak gondjaink, aggodalmaink, félelmeink, és mégis inkább hallgatunk, sőt egyre gyakoribb, hogy görbén nézünk azokra, akik véletlenül dalra fakadnak. Mit jelent ez? Talán nem akarunk könnyíteni a lelkiállapotunkon? Vagy végképp elhittük, hogy csakis fizetős szolgáltatással, nyugtatóval oldható meg minden probléma? Esetleg nem tudtunk róla, hogy az ének – Kodály Zoltán megállapítása szerint is – felszabadít, oldja a gátlásainkat, és még számos pozitív tulajdonsággal bír?

Hacki Tamás (rádióban és televízióban is elhangzott riport alapján) jól érezte magát abban a környezetben, ahova született. Bár édesapja korán meghalt, édesanyjával és nevelőapjával is boldogan élt. A zene iránti hajlamát édesanyjától örökölte. Egészen kicsi korától kezdve minden lehetőséget megtalált, hogy hangokat hozzon létre. Kézzel, lábbal és szájjal önkéntelenül hangokat keltett maga körül. Szinte megbabonázta a hangok sokfélesége. Édesanyja nemcsak szépen énekelt, hanem fütyülni is jól tudott. A többi gyerek is fütyült a saját tehetsége szerint. Alig volt 5 éves, amikor az egész ház arra lett figyelmes, hogy a kis Tamás mindenkit lepipál, ha fütyülni kezd. Édesanyja csak ajakcsücsörítéssel tudott fütyülni, de a kisfiúnak ez másképp is sikerült, nyelvével a fogsora mögött képezte a hangot olyannyira tisztán, hogy ezzel sok fúvós hangszert is megszégyeníthetett volna. Így már természetesnek tekinthető, hogy a környezetében hallott összes melódiát egykettőre megtanulta, és továbbfütyölte. Aztán a rádió is bővítette a repertoárját.

Édesanyja természetesnek tartotta, hogy zeneiskolába írassa. Nem az volt a szempont, hogy zenésszé nevelje a gyermekét, hanem az, hogy fontosnak tartotta a zenét. Valami mély sejtés alapján döntött így. A zeneiskolában Tamás hegedülni tanult. A különleges fordulat akkor történt, amikor szüneteken elkezdett fütyörészni. A nála sokkal nagyobb zenészdiákok azonnal felfigyeltek a szájával kivételesen zenélő fiúcskára, és előszeretettel, csodálkozva hallgatták a 7-8 éves gyerek produkcióját. Ez a nagyobbak körében elért népszerűsége oda vezetett, hogy egyre inkább mellőzte a hegedűt, és gyakorolta a füttyöt. Már akkor teljes értékű hangszerként használta a füttyöt.

Bár zeneiskolába járt, nem csak a zene érdekelte. Szorgalmas, kitűnő tanuló volt, és 1962-ben sokan megirigyelhették az érettségi vizsgájának minden tantárgyból kitűnő eredményét. Dicséretre méltó módon a legnagyobb pontszámmal felvételizett az orvostudományi egyetemre. Aktív füttyzenészként már volt néhány sikeres fellépése, sőt egy televízióadásban is szerepelt.

1962-ben épp betegen feküdt otthon, és unalmában különböző lapokat olvasgatott. Ekkor látta meg a felhívást a Ki mit tud? versenyre. Mivel édesanyja épp mellette volt, feltette a kérdést: 

– Jelentkezzem?

– Jelentkezz, fiam!

És sokan mások is buzdították, hogy ne hagyja ki a versenyt. Így hát Hacki Tamás is benevezett. Könnyedén eljutott a döntőbe, ahol füttyjátékával második díjat kapott. Az elsőt egy gitáros-énekes nyerte. Beszámolója szerint elégedett volt, mert ő elismerésre, tapsra, sikerre vágyott, és arra, hogy a közönség szeresse, amit mutat. Vele ellentétben a közönség elégedetlen volt. A János vitézből a furulyanótát elképesztő módon adta elő. Azután egy vadonatúj zenét fütyült. Nádas Gábor, az akkori idők ismert és sikeres zeneszerzője a Madárkeringőt írta erre az alkalomra, ami tele volt madárcsicsergéssel, érdekes ritmusokkal, virtuóz részekkel. Ennek az előadása is varázslatosan sikerült. A közönség pedig tombolt amiatt, hogy nem a füttyös fiú kapta az első díjat. Hacki Tamás szerint szinte forradalmat csináltak az ügyből, az elégedetlenség a parlamentig jutott. Ott pedig azt mondták, inkább legyen első díj, mert nem engedhetnek meg forradalmat egy fütty miatt.