Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Gergely piros kertésznadrágos Mickey egérként surrant be Katalin életébe, pontosabban az emlékfüzetébe.
– Nyolcadik végén körbejártak a sima lapú füzetek az osztályban, mindenki mindenkinek rajzolt, írt valami szépet, személyeset – kezdett bele történetébe az ötvenedik életévében járó, bársonyos hangú nő. – Az én füzetemet a legjobb barátnőm, Laura utolsóként vette magához, hogy olyasmivel gazdagítsa a tartalmát, amit addig senkitől sem kaptam. Virágok, madarak, idézetek, titkokat rejtő, betűrt sarkok bőven sorakoztak minden oldalon, és rajzfilmfigurák is akadtak itt-ott, a kedvencemre, Mickey egérre azonban senki sem gondolt. Laura ezzel lepett meg, és az alkotásához egy képregényekben látható buborékot is illesztett, abban piroslottak Mickey hozzám intézett szavai: Örökre Szeretni Foglak. Pontosan így, csupa nagy kezdőbetűvel. Annyira meghatott az a rajz, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy a barátnőmnek sosem volt jó kézügyessége, mérgelődött is eleget, amiért az év végi médiáját mindig a rajzból kapott osztályzat rontotta le. Bár a középiskolát ugyanazon líceum más-más osztályában kezdtük – Laura reál, én humán szakon –, a kapcsolatunk nem veszített az erejéből, sőt igyekeztünk még többet adni egymásnak a szabadidőnkből, mint azelőtt. A barátnőm négy évvel idősebb bátyját, Gergelyt futólag már ismertem, de nem igazán érdekelt, ahogy egy fiú sem akkoriban. Laura 15. születésnapján kezdtünk el először beszélgetni, a barátnőm ugyanis minden figyelmét az egyik jóképű osztálytársára fordította, engem, életében először, eléggé mellőzött. Szó szót hozott, és lassan kiderült, hogy én vagyok az a lány, akinek az emlékfüzetébe Gergely a kishúga kérésére egy Mickey egeret rajzolt, sőt még a gondolatbuborékba rejtett betűket is ő kanyarította oda. Jót nevettünk az ártatlan csaláson, és az este többi részét is együtt töltöttük. Nem jött, hogy higgyem, mennyire megegyezik az ízlésünk a korkülönbség ellenére a könyvekben, filmekben, zenében, annyira belemerültünk egymás világának a felfedezésébe, hogy még táncolni is elfelejtettünk. Csak a „jön a torta!” felkiáltásra rebbentünk szét egy kis időre, de aztán ott folytattuk, ahol abbahagytuk. A buli végén megegyeztünk, hogy másnap is találkozunk, és ezzel egy varázslatos időszak kezdődött el az életemben, ami, úgy gondolom, mindenkinek csak egyszer adatik meg.
– A szüleid hogy viszonyultak a kapcsolathoz? – kérdeztem.
– Anyuékkal nem volt baj, ők örültek a boldogságomnak, de Gergő apja egyáltalán nem volt elragadtatva attól, hogy a fia egy négy évvel fiatalabb „leánkának” udvarol. Ezt amolyan férfiatlan viselkedésnek találta, ahogy egyébként sok mindent a fia életében. Gergő édesanyja mindig is „másodhegedűs” volt a családban, az ő véleménye nem sokat számított, de én első perctől éreztem, hogy Marika néni elfogad, sőt kedvel. Miután Gergelyt elvitték katonának, sokat beszélgettünk, de nem úgy, mint egy felnőtt a gyerekkel, hanem mint két barátnő. Akkoriban úgy éreztem, hogy ő lépett Laura helyére, az iskoláskori legjobb barátnőm ugyanis már túl volt néhány szerelmi csalódáson, és egészen belevetette magát a pillanatnyi örömök hajszolásába, velem nem sokat törődött. Gergely még a leszerelése előtt levélben kérte meg a kezem, egyszerre sírtam és nevettem a boldogságtól, amikor elolvastam a küldeményt. Az eljegyzést a párom születésnapjára, március 14-re időzítettük, és még abban az évben, szeptember elején az oltár elé is álltunk. Nem véletlenül siettünk annyira, nekem ugyanis akkor már szépen gömbölyödött a pocakom. A következő év nyolcadik napján érkezett meg a kislányunk, Panka, akit Gergő a megszületése pillanatától rajongva szeretett és szeret a mai napig. Nálam sajnos előállt a szülés utáni depresszió, bár akkoriban, a kilencvenes évek közepén azt sem tudtam, mi fán terem ez a jelenség, de attól még megéltem becsületesen.
– Miben nyilvánult meg? – szóltam újra közbe.
– Egész nap sírhatnékom volt, úgy éreztem, hogy nincs értelme az életemnek, mindenkinek csak terhére vagyok. A férjem hősiesen helytállt ebben a helyzetben, gondozta, etette, itatta, altatta a kicsit – tejem persze nem volt, tejporral kellett megoldani Panka táplálását –, és közben arra is maradt energiája, hogy engem pátyolgasson. Az ő elvárások nélküli szeretete hozott helyre, anélkül nem tudom, mivé lettem volna. Bár sokáig idegen betolakodónak éreztem a lányunkat – tudom, hogy ezen sokan megbotránkoznak, de ez az igazság –, idővel vele is sikerült megtalálnom a közös hangot. Ahogy nőtt, olyanok lettünk, mint két jó barátnő, a szülői féltés és irányítás továbbra is a Gergely szerepköre maradt. Tavaly ősztől Panka Kolozsváron él, egyetemista, és dolgozik is, így a nyári vakációra nemigen jön haza. Az édesapja nehezen fogadta el a gyerek „kirepülését”, de én mindent megteszek, hogy megkönnyítsem neki ezt az időszakot. Úgy érzem, most rajtam a sor, hogy segítsek, a kedvenc ételeivel kedveskedem neki, igyekszem mindenben a kedvében járni, és nemrég befizettem egy nyár végi kétszemélyes külföldi utazásra. Nem árulom el, hogy hova, nehogy a párom fülébe jusson, de azt szeretném, ha olyan lenne ez az együttlét, mint egy második nászút. A szerelmünk új, második fejezetének nyitódala.