Bartók Béla és a disszonanciák

• 2013-10-18 14:21:58

• Ráduly János

2011 márciusában a Budapesten élő Seprődi Sándor János megküldte Seprődi Kiss Anna visszaemlékező kéziratának fénymásolatát.

2011 márciusában a Budapesten élő Seprődi Sándor János megküldte Seprődi Kiss Anna visszaemlékező kéziratának fénymásolatát. A szerző(nő) a népdalgyűjtő és zenetörténész Seprődi Jánosnak a lánya. Sűrűn gépelt, 64 oldalas „életrajzi vázlatát” azért állította össze, hogy a zenekutató „gyermekeinek, unokáinak – s magamnak is – képet alkossak munkás életéről”.

Pestre küldött válaszlevelemben azt javasoltam, hogy a kézirat fő címe Seprődi János – az ember (1874–1923) legyen. És kértem a szerző(nő) nevének véglegesítését: 1946-ban ugyanis két mesejátéka jelent meg önálló kötetekben, tehát „íróként” több lexikonban is szerepel, több változatban: Seprődi Anna, Seprődi Anna K., Kiss Árpádné Seprődi Anna stb. Magam a K. Seprődi Anna változat mellett érveltem.

2006-ban cikket közöltem Seprődi János Bartókról címmel (Népújság, Múzsa melléklet. 731. sz., március 25.), amelyben utaltam arra, hogy Seprődi már 1912-ben – Bartók kapcsán – leszögezte: „A magyar zeneművészet… új hangokat, új lelket és szellemet várhat ezektől az elütő sajátosságoktól”. Kifejtette, hogy „a tanulók szellemi fejlődését zavarni fogja – például – a meglepő disszonancia, a hiányos hármashangzat”. Akkori cikkem Bartók-könyvembe is bevonult: Bartók Béla kibédi énekesei és a Cantata profana. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó. Székelyudvarhely, 2010. 10-12. old.).

K. Seprődi Anna kéziratában örömmel fedeztem föl, hogy halála előtt egy évvel Seprődi János felhagyott kétkedő álláspontjával. Ebben döntő szerepet játszott a Bartókkal való személyes találkozás. Erről magam is írtam Bartók és Seprődi találkozásáról címmel (Népújság, Múzsa melléklet. 973. sz., 2011. március 19.), anélkül azonban, hogy ismertem volna a részleteket. Ezt frappánsan örökítette meg K. Seprődi Anna kéziratának 62. oldalán, íme:

„1922 februárjában Bartók Kolozsváron hangversenyt tartott a Színházban. Ekkor hallotta (Seprődi János) – vallomása szerint – először őt magát játszani. Valamennyiünket elvitt. Csodálatosan új, meglepő volt számára is az előadás módja.

Ez alkalommal Bartók egy ízben nálunk ebédelt… elfogadta Apám meghívását. Ma is előttem van, amint a fő-helyen ül az ebédlő kinyújtott asztalánál, melynek közösségéből a legkisebbek sem voltak kizárva. Tudtunk világhíréről, talán éppen azért döbbentett- és fogott is meg az a végtelen csendes szelídség, a halk hang, ami annyira harmonikussá tette lényét. Meglepett a szemének erős, kék tüze, szinte belefúródott ez a tekintet az ember lelkébe. S a fehér haj, amely kiemelte férfias és mégis szelíd szépségét arcának.

Húgom abban a szerencsében részesült, hogy jelen lehetett az ebéd utáni szokásos családi zenei audiencián. Bátyánk, az akkor már nagyszerű zongorista, eljátszotta Bartók gyermekdalait. Bartók azonnal felhívta a figyelmét az előadás módjának hibájára: bizonyos disszonanciák csak kísérői, aláfestői a dallamnak, tehát azokat halványabban kell játszani. És azonnal le is ült, hogy bemutassa, hogyan kell játszani darabjaiban ezt a kétféle értékű-jelentőségű disszonanciát.

Apánk később is vallotta, hogy ekkor »értette meg« először, és figyelte meg Bartók játékában a disszonanciák szerepét műveiben, amit eddig a népi zenétől idegennek érzett, s ezért tévesnek tartott.”

Nos, az utolsó sorok híven árulkodnak arról, hogy Seprődi végül is megértette a „halmozott disszonanciák” újszerű voltát, amelyek által Bartók „apró zongoradarabjai teljes, végérvényes alkotások”. Erről Bartók Béla művészete félbeszakadt tanulmánya tanúskodik leginkább, amely „az utolsó év testi kínjai közt” született meg. A következő évben, 1923. március 6-án el is hunyt, kilencven évvel ezelőtt.

A mellékelt fénykép épp 1922-ben készült Kolozsváron. Bátyi Lajos felvétele. In. Szegő Júlia: Bartók Béla élete. Bukarest, 1964. Berecz Edgár ajándékozott meg a kötettel, itt is köszönetet mondok érte.