Bátrak szökése

Május a boldog teremtés és a fiatalság hónapja. Azé a fiatalságé is, amelyet fekete-fehér fényképbe zárva őriz az idő. 1938 májusában egy 16 éves fiút futballmezben örökített meg egy fotográfus. Az egykori tizenéves sportolóról lányával, Gál Évával beszélgettünk. Nem időztünk azonban sokáig a felhőtlen tavaszi jelenetnél, esztendőkön átlépve Kacsó Ferenc életének talán legnehezebb hónapjait hívtuk elő. Azokat a történéseket, amelyeknek alakulásában a lencsevégre kapott pillanat is szerepet kapott.

– Édesapámat a „kicsi magyar világ” idején, 1942-ben sorozták be a magyar hadseregbe. Kolozsváron, a Fellegvárban kezdte a katonaságot, aztán kikerült a frontra. Paksig jutott a magyar sereg, amikor az oroszok átvonultak Erdélyen. Akkor már tudni lehetett, hogy ez egy vesztes háború. Azon év októberében hangzott el Horthy beszéde, amelyben utasította a katonákat, hogy ne kezdjenek harcot az oroszokkal, és fokozatosan szakadjanak le a németektől. Édesapámék, persze, örültek, hogy hazajöhetnek, de aztán megjelentek a karpaszományos nyilasok, és az egész századot feleskették Szálasira. Édesapám azonban ezt megtagadta, két társával, egy Pahota nevű kolozsvári férfival és a vásárhelyi Botos bácsival megszökött. November 20-a volt. Éjszaka keltek át a Dunán. Eldobták a zsoldkönyvüket, az egyenruhájukat vékony ruhára cserélték. Debrecenben találtak egy embert, aki szállást adott nekik, apámnak cserébe egy csikókályhát kellett összeszerelnie. Értett hozzá, hiszen lakatos volt a szakmája, otthon nagytatám műhelyében dolgozott. A debreceni lakatosmester abban is segített hármuknak, hogy éjszaka vonatra szálljanak. Marhaszállító vagonban utazva jutottak el Bánffyhunyadig, onnan gyalog folytatták az utat. Kapuson román csendőrök állították meg őket. Apám nem beszélte a nyelvüket, de akkor ijedtében hibátlan kiejtéssel mondta el nekik románul, hogy felrobbantották a hidat, jönnek be a városba anyagért. De nem ez volt az egyetlen rázós helyzet, amelyet édesapám a lélekjelenlétével oldott meg. Amikor átkeltek a Dunán, befutottak az oroszok közé. Azok ballonkabátban ültek a tűz mellett, olyan részegek voltak, hogy eszükbe sem jutott letartóztatni a jövevényeket. Édesapám egyetlen szót tudott oroszul, azt, hogy „rabocsi”, azaz munkás. Ezt mondta az oroszoknak is, azok pedig nem bántották a hármast, sőt, vodkát és szalonnát adtak nekik. Kenyeret nem, mert az nekik sem volt. Evés után apámék egy szalmakazalig tántorogtak, abba beleásták magukat, és ott aludtak egész nap. Csak éjszaka indulhattak tovább. A Pahota nevű úr aztán Kolozsváron lemaradt tőlük, ők pedig Botos bácsival folytatták az utat Marosvásárhelyig. December 24-én este érkeztek haza. A nagyszüleimet már korábban értesítették a fiuk eltűnéséről. Ez azt jelentette, hogy meghalt vagy fogságba esett. Nagymamám, amikor karácsony szombatján meglátta a kapuban elveszettnek hitt gyermekét, összeesett a hóban. 

– Hogy alakult az édesapja élete a hazatérés után?

– Az elkövetkező hetekben nagyon vigyáznia kellett, ugyanis mindenki, aki elhagyta a magyar hadsereget, szökevénynek számított, és azt a nyilasok felkoncolták. Mivel a dezertáláskor a zsoldkönyvét is eldobta, új iratokra volt szüksége. A nagyszüleim egy ideig nem engedték ki apámat a házból, aztán amikor csillapodott a helyzet, szereztek neki új iratokat. Visszavette a munkát a műhelyben, és lassan újraindult számára is az élet. Gyermekkoromban apám sokszor felelevenítette ezeket a történéseket, és én úgy hallgattam mindig, mint egy mesét. Felnőtt fejjel tudtam csak felfogni, mennyire bátrak voltak azok a fiatalok, akik az életüket kockáztatva fordítottak hátat egy értelmetlen ügynek. 

Beszélgetésünk végén újra a megörökített májusi pillanat került előtérbe. Az egykori katona lánya úgy vélte, édesapja nagyrészt annak köszönhetően élte túl a hazafelé vezető utat, hogy sportemberként szokva volt a testi, lelki erőfeszítésekkel. Igaz, tizenhat évesen még nem sejthette a közeljövőt.