Benő Attila: (Kőmadár)
De néma volt, mozdulatlan magány.
Egyszerre élő és halott: talány.
Szürke kőmadár kézről kézre járt.
„Élo!” „Élo!” – így adták egymásnak át.
Ismételve a szót, mozdulatot.
Mestermunka volt, élonek hatott.
De néma volt, mozdulatlan magány.
Egyszerre élő és halott: talány.
A szokás parancs kézről kézre adja.
Nő a közöny: csak a múlt darabja.
De egy kéz nem adta rögtön tovább,
hanem őrizte egy évszakon át.
Szemmel becézte, tenyerén hordta,
mint aki tudja, mint rejt a monda.
Váró lélegzetben a kő éled,
mozdulnak a körvonalak, élek.
Íme, könnyen lendül szárnycsattogva
a szemek közönyébe zárt csoda.
Leomlik a testre szabott határ,
felröppen, köröz az égi madár.
Aztán visszaszáll, vonzza a mélység,
az érintő tekintet, szó-éhség.
*
Évszak elszáll, a kéz továbbadja,
a madár sorsát más kézre hagyja.
„Élő?” – fura szó az új gazdának,
kezében a szárnyak kövülten állnak.
„Ugyan, ez csak kőmadár, kődarab.”
(S a lélegzet kőbe zárva marad.)
