Bölöni Farkas Sándor (1795. dec. 15. – 1842. febr. 2.)

(Folytatás múlt heti lapszámunkból)

A két ifjú jurátus nem ritkán betért az Aranykereszt vendégfogadóba, ahol esténként mulatoztak, női személyek társaságát keresve. Sándor aszkétaéletének legvidámabb időszakát töltötte Marosvásárhelyen. A tavasz beköszönte után hosszú sétákat tettek a Somostetőre vagy az akkor kialakított Erzsébet-ligetben az Elba szigetén, ahol alkalmuk volt megcsodálni Bolyai Farkas professzor csodajárgányát, a „magától járó szekeret”.

A várba akkor bemenni nem lehetett, mert az osztrák helyőrség, katonaság tartotta megszállás alatt, „Mária Terézia-laktanya” volt. Így csak kívülről vehették szemügyre. 

A piactéren sorjázó barokk paloták közül már egynéhányat megcsodálhattak, bár a ma létező palotáknak még a fele sem ékesítette akkor még városunk főterét. A Teleki Sámuel által építtetett Apolló palota már elkészült, hogy annak bevételéből a téka kiadásaihoz hozzájáruljon. Mivel a kolozsvári kancellisták téli időszakban, farsang idején (a bálok ideje) tartózkodtak városunkban, feltételezhetjük, hogy igen elcsodálkoztak a „vásárhelyi gyaloghintó” láttán. Ez egy nagy cseber volt, amelyben két markos legény (szolga) a topánkája tisztaságáért aggódó, bálozó kisasszonyt cipelték az Apolló szálába. Az Apolló kapuján gyakran díszelgett a falragasz: BÁL LÉSZEN, HA SÁR NEM LÉSZEN.

A két barátot leginkább az foglalkoztatta, unitárius vallásukból adódóan, hogy Marosvásárhelyen, ahol sokféle vallást gyakorolnak, az unitárius hittestvéreik száma oly kevés. Mindössze 70 körüli. Iskolájuk nincsen, sem templomuk a városban, csak a közeli Szentkirályon, ahol még egy kéttornyú harangláb is szolgálta az unitárius vallás gyakorlását. (Csak 1869-ben emeltek egy neogótikus imaházat a jelenlegi unitárius templom – 1929–30 – melletti telken.) Méltatlankodva állapították meg, hogy e városban három katolikus templom (Keresztelő Szt. János-plébánia, a piactéri Szt. Imre ferences templom és kolostor, valamint a minorita rend kolostora és a hozzá tartozó Páduai Szt. Antal-templom) áll a hívők rendelkezésére, bár a lakosság alig 30%-a római katolikus. A református hiten levők számaránya közel 65%, ezért éppen abban az időszakban, 1815–27 között épült a Kálvin-tanokat követőknek, a várbeli református templom után, a második templom a Kistemplom téren.

 Marosvásárhely szellemi életének vezére, Aranka György – akit az utókor „Erdély Kazinczyjának” nevezett – 1817. március 11-én örökre elköltözött az elíziumi mezőkre. Feltehetőleg mind három kolozsvári joggyakornok elkísérte utolsó útjára a református temetőbe.

 A három kolozsvári kancellista 6 hónapos gyakorlata 1817. április idusán véget ért. Miután letették az esküt, visszatértek Kolozsvárra.

Itt jegyeznénk meg, hogy élete két utolsó évében – tizenegy marosvásárhelyi céh felkérésére – Farkas Sándor kapcsolatai felújultak Marosvásárhely városával. Ugyanis 11 céh pert indított a városi tanács ellen és őt kérték fel a sérelem kivizsgálására. A per több hónapig tartott, ez idő alatt többször fordult meg városunkban. Végül 1841 januárjában zárult le a per. A felpereseknek, azaz a céheknek megítélték a kártérítést, amit a városi tanácsnak kellett kifizetnie. A súlyos beteg Farkas Sándor elégedett volt.

 1817 áprilisában, visszatérve Kolozsvárra, Sándort nagy öröm érte: az erdélyi királyi guberniumnál (főkormányszék) napidíjas jegyzői állást kapott. Megélhetése, végre, biztosított volt, de lelkiismereti vádak gyötörték, amiért munkájával az osztrák államapparátust szolgálja.

Az 1818-as esztendő csak fokozta borúlátó életszemléletét: mecénása és jó barátja, Döbrentei Gábor 1818 nyarán örökre távozik Kolozsvárról, megválván az Erdélyi Múzeum (1814–18) főszerkesztői teendőitől. Ez volt az első erdélyi magyar folyóirat, mely céljául tűzte ki a nemzeti nyelv művelését, az oktatásügy előmozdítását, a nemzeti múlt nagy alakjainak példaképül állítását, az olvasás népszerűsítését és az irodalmi ízlés fejlesztését. Ebben boldogan közölte írásait Sándor is. Megtiszteltetésnek tekintette. Megszűnésével a köréje felzárkózó irodalmi köri tagok is szétszéledtek.

Jancsó Elemér erről így ír: „Az Erdélyi Múzeum megszűnése után sokáig B. F. S. írói és közéleti munkássága, lázas és önzetlen feladatvállalása az egyetlen hagyományokat fenntartó és jövőbe utat mutató írói szándék.” (uo. 395. old.)

Ekkor írta Naplójába: „Itt csak ideákkal elektrizáltam magam, s ezekbe ábrándoztam.” Betegsége (tüdőbaj) gyógyítására nem fordít gondot, de nemes jelleme és tenni akarása munkára sarkallja: 1817-ben átülteti magyar nyelvre Fr. Schiller Don Carlosát, 1818-ban elsőként fordítja magyarra Goethe Az ifjú Werther gyötrelmei című regényét. 1821-ben franciából fordított Victor Hugótól. Barátai, olvasva munkáit, elragadtatással köszöntik kitűnő fordításaiért, de sem pártfogót, sem kiadót nem talált, így a fordítások kéziratban maradtak.

 Álmodozó, útkereső fiatal lelke nem hagyja nyugodni. Vágyai magasba repülnek… Az év nyarán Pesten jogi vizsgát tesz, hogy Bécsben lehessen joggyakornok, és az erdélyi Báróczi Sándor és Bessenyei György példáját követve be szeretne jutni a magyar testőrgárda soraiba, de nem jár sikerrel. Tervei kudarcba fulladtak. Ekkor jegyzi Naplójába: „A tudás és tehetség nem érvényesül, csak az érvényesül, akit születése vagy összeköttetései visznek előre”.

Visszatérve Kolozsvárra, a kancellárián ötödosztályú írnokként alkalmazzák.

A közjót szolgálva próbál erőt gyűjteni a jelen elviseléséhez

1822 novemberében a csalódott, reményvesztett Farkas Sándor ezt írja egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csak hogy a mindennapi kenyere meglegyen”. Mennyi fájdalom, mennyi lemondás e sorokban!

Életevesztett illúzióinak ellensúlyozására a közügyek és a közjóért való cselekvéssel, a nemzeti felemelkedésben bízva, kitartóan munkálkodik. Küldetésének érezte a közjó érdekében való állandó munkálkodást. 1825-ben megalapítja a Gondoskodó Társaság nevű önsegélyző egyletet, magyar földön az első hitelszövetkezetet, mely a szerényebb jövedelmű polgárok segítésére szolgált, és 1945-ig működött Kolozsvárott. Bár népszerűsége egyre nő, hivatali előléptetésének – csak ötödosztályú írnok, azaz másoló – megakadályozásáról ezt írja Gyulai Lajosnak: „Erősen érzem, Barátom, hogy a szegénység mily terhes… legtöbb jussom nekem volt praetendálni (igényelni) előmenetelem, de én mégis lemaradtam, mert vallásom akadályoz, és szegény vagyok”. Hiába lázadozik az igazságtalanság ellen, a puszta lét és megélhetési gondjai mindig megalkuvásra kényszerítik. Csak 1838-ban, 21 év munka után, nevezték ki fogalmazónak, amihez közismertsége és hírneve is hozzájárult.

Az 1829-es év rendkívüli jelentőségű számára: az év elején Erdély történetének megírásába kezd, de nem fejezi be. Ez év nyarán javaslatot tesz Erdély kancellárjának – gr. Lázár Lászlónak – egy erdélyi múzeumtársulat létrehozására, elkészítve a részletes tervet is, azonban pártfogók nélkül az elgondolása nem valósult meg. 

Az év utolsó hónapjában megismeri élete nagy szerelmét, Polcz Jozefinát, a Bánffy grófok kolozsvári származású német nevelőnőjét. A sors biztató ígéretei után a boldog szerelem örömei nem mosolyogtak rá. A lángoló szerelmes harmóniára, szeretetre vágyó lelkét gyakori viták keserítik meg. (A lány nem maradt hűséges hozzá, külföldi utazásai idején férjhez ment egy Kolozsvárra látogató amerikai polgárhoz. Ez a nagy csalódás és egyre súlyosbodó betegsége szomorúvá tette élete végéig.)

 Ez idő tájt, ugyanattól a vágytól fűtve, mint Kőrösi Csoma Sándor, a távoli őshazát szándékozott felkeresni és „fellebbenteni a nemzetünk eredetét borító sötét fátylat” – írja Jancsó Elemér (Pásztortűz, alapította Reményik Sándor, 1943. 2. szám). Kérését nem engedélyezték. Döbrentei e tervéről így vélekedett: „Te ne menj zseniddel, használj nemzetednek itthon!” (uo. 82. old.)

Az 1830-as év hozza el életébe a hőn áhított nagy változást. A guberniumnál előléptetik negyedosztályú írnokká, majd útlevelet kap, orvosi javallatra, „egészsége helyreállítása” céljából, egy hosszabb külföldi utazásra. 

Bölöni örökségét eladva, másfél év szabadságot kért a hivataltól. Szabadulni kívánt a hivatalnokvilág bürokrata légköréből, és gyötrelem emésztette idegen hatalmat kiszolgáló, szolgalelkű státusa miatt. Novemberben indultak útnak gr. Béldi Ferenccel. Több nyugat-európai város megismerése után, 1831. július 27-én Londonban hajóra szálltak, a Columbia óriásvitorlással (közel 170 útitárssal) áthajóztak Észak-Amerikába. 1831. szeptember 3-án (39 napi utazás után) értek New Yorkba.

Észak-Amerikában közel 2 hónapot töltöttek, meglátogatva New York, Philadelphia, Washington, Quebec, Ontario, Eire, Boston városokat és a Cambridge-hez közeli, 1638-ban alapított Harward „kollégyomot”, valamint a Nagy-tavak vidékét a Niagara „zuhataggal”, amelyet felülmúlhatatlanul szép, szemléletes képekben tár az olvasó elé. Amerikában megismerte a fejlett polgári viszonyokat, a demokráciát, a demokratikus elveken alapuló államapparátust, a nemzeti és nyelvi sokszínűséget, a modern oktatási rendszert, a sajtó- és vallásszabadságot, a társadalmi és gazdasági fejlődés irányvonalait, jelenségeit, bámulatos megvalósításait, valamint a függetlenségi eszmék és a szabadság gyakorlatát. De elítélte a rabszolga-kereskedelmet és a „szerecsen” rabszolgákkal, valamint az „indiusokkal” szembeni ellenséges és megalázó bánásmódot: „…mindig megfoghatatlan volt számomra a felséges teória s e gyalázatos praxis közti nagy ellenkezőség” – írta. Továbbá tanulmányozták az amerikai alkotmányt és a Függetlenségi nyilatkozatot. Számos intézetet meglátogattak, és több jeles személyiséggel (magyarral is) találkoztak.

1832. január 14-én értek partot a franciaországi Le Havre kikötőjében. Innen Bécsbe mentek, majd pár hét múlva érkeztek vissza Kolozsvárra. Erre így emlékezett vissza: „Ez volt életem egyik legszebb időszaka”. Ezután fogott hozzá, útijegyzetei alapján, megírni az első magyar nyelvű útleírást Észak-Amerikáról, az ott tapasztalt viszonyokról és életformáról.

1833-ban jelent meg főműve, az Utazás Észak-Amerikában – Méltóságos Béldi Ferenc úrnak, utazási emlékül tisztelete és barátsága jeléül ajánlja útitársa Farkas Sándor (fotó). Az útleírás XXIX fejezetből áll. Az Előbeszédben ezt írja: „Az utazás örömei a visszaemlékezetben kedvesebbek, de még kétszereződnek, ha azokat másokkal is közölhetjük. …Az amerikai polgári és társasági életben sok oly pontot találtam tökéletre kifejtve, és sok oly tudnivalót, mik nálunk ismeretlenek. Ha jegyzeteimmel e boldog ország helyzetéről némi felvilágosítást terjeszthetek, sokszorozva lesznek utazásaim örömei”. És örömei megsokszorozódhattak, mert műve rendkívüli könyvsiker lett! Az olvasók elkapkodták, ezért a következő évben szükség volt második kiadásra. Az emberek az amerikai alkotmányt olvasva és az 1776-ban elfogadott Függetlenségi nyilatkozatot megismerve, az erdélyi és magyarországi félfeudális viszonyok közt élve, az idegen zsarnokság járma alatt nyögve új, merészebb világszemléletet alakítottak ki. A Függetlenségi nyilatkozatot elsőként ő fordította magyarra: „A mostani angol király históriája a rajtunk elkövetett méltatlanságok s törvénytelen bitangolásoknak is histórája, minden tetteivel odacélozván, hogy ezen gyarmatok felett határtalan tyranizmussal uralkodjék”. Továbbá: „…az Amerikai Egyesült Státusok… a britus korona iránti minden kötelesség s hívségtartás alól fel vannak mentve, s ezen státusok és Nagy-Británia között minden politikai egybeköttetés megszűnt és elszakadt.” Erdélyországban és Magyarországon, melyek Ausztria „gyarmatai” voltak, minden itt élő haladó gondolkodású ember a tirannustól való elszakadásra és nemzeti szabadságra vágyott. A Bölöni által felvetett eszmék bekerültek a köztudatba. Az osztrák kormány keményen felelősségre vonta az 1833-as kiadás cenzorait, és a bécsi császári államtanács veszedelmes írásnak kiáltotta ki, mely lázít Ausztria ellen. Az írót zavarkeltéssel és zendüléssel vádolták, és a könyvet tiltólistára helyezték. A gyanakvó hatalom bűnösséggel vádolja a haladó eszmék hangoztatása miatt. Munkáiban felvetett új eszmék ismertetésével serkenteni akarta hazája előmenetelét. Bekerülve a köztudatba sok ellenséget (maradi gondolkodású aulikus nemesek) szerzett. 

(Folytatjuk)