Búcsúszavak Balázs Imrétől

Marosvásárhely művészeti életének legendásan felvirágzó korszaka, a múlt század hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveinek egyik legmeghatározóbb egyénisége távozott immár véglegesen közülünk.

Marosvásárhely művészeti életének legendásan felvirágzó korszaka, a múlt század hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveinek egyik legmeghatározóbb egyénisége távozott immár véglegesen közülünk. Negyed százada, amikor úgy érezte, a diktatúra végleg lehetetlenné teszi az alkotó szellem érvényesülését, egyszer már búcsút vett szeretett városától, áttelepült az anyaországba. Megdöbbenést keltett az elmenetele, akik ismerték, tudták, hogy Balázs Imre eltéphetetlen szálakkal kötődik a szülőföldhöz, s ha meg is nyílik előtte a világ, Erdély, a Székelyföld mindörökre vele marad. Tíz évvel ezelőtt, amikor egy kötetbe szánt hosszabb interjúban faggattam, be is vallotta: „az az élményanyag, amit magammal vittem Erdélyből, mindennél erősebbnek bizonyult.” Bármennyit kísérletezett, bármennyit újított, bármit látott, tapasztalt az utazásai során, annál, amivel otthon tarisznyálták fel, semmi se lehetett értékesebb. Valamiképpen mindig, mindenben ezt kereste, ezt próbálta művészetté nemesítve továbbadni, és a 81. évében befejezett gazdag életművét is ez határozza meg. Képben, szóban, írásban ehhez ragaszkodott, közösségét is ebben a szellemben szolgálta rendületlenül.

Nem volt könnyű sorsa, számos megpróbáltatás érte, az 1956-os magyar forradalom romániai megtorlása nyomán börtönbe is került, hivatástudata, embersége azonban sohasem fogyatkozott, olyan karakteres festőként vált egyre ismertebbé, akinek a segítségére, értő, eligazító támogatására mindenkor lehetett számítani. Magyarországon is Vásárhelyt tartotta igazi otthonának, noha Vácott is megbecsülték. Hazajáró emberünk volt, amíg egészsége engedte, évente jött, feltöltődött, művésztáborokba vitt alkotó pezsgést. És festette jellegzetes Balázs Imre-i kompozícióit, amelyeket a különleges erdélyi táj, az itteni tárgyi, tradicionális világ s az ebbe szervesülő embertársai ihlettek hol valósághűen, hol meg elvonttá absztrahálva, de mindig a művészi igényesség, a minőség jegyében. Folyamatosan lépést akart tartani a korral, ám bármerre is kanyarodott festői kalandozásai során, számára is a „teremtés koronája” bizonyult a legizgalmasabbnak. „Az emberi alakhoz nyúlok vissza – mondotta legutóbbi beszélgetésünkkor –, úgy érzem, hogy az absztrakt tanulságokat, amiket kíváncsian próbáltam a magam számára építeni, valahol az emberi alakban kéne elhelyeznem. Ez a legizgalmasabb dolog, és nem hiszem, hogy a művészettörténetnek lesz valaha egy olyan fázisa, amikor közönyösen fog tudni elmenni az ember előtt. Nagyon súlyos tragédiákat él át az emberiség, úgy néz ki, hogy sok mindent nem fog tudni megoldani. Ezen akaratlanul is meditálsz. Mi mást tehetsz mint festő, meditálsz, és ennek nyomát hagyod.” Nem mondta, hogy az utókor számára. Most már ezt is hozzá kell tennünk. És azt is, hogy Balázs Imre művészete valóban olyan értéket képvisel, amire sokkal inkább oda kell figyelnünk, mint amennyire azt hasonlóan jelentős életművekkel, művészi örökségekkel tettük az eltelt években, évtizedekben.

Halálhíre az otthontól távol, skandináv tájakon ért, ahol az „északfok, titok, idegenség” adys lélekállapota tetézheti a szomorúságot. A festő ezt és egyéb életérzéseinket, hangulatainkat számos alkotásán páratlan szuggesztivitással tudta kivetíteni. Nem kétséges, sok-sok művészetkedvelő embertársa ezért is zárta végleg a szívébe humánus festészetét, rokonszenves személyiségét. Emléke örökre ott marad a magaméban is. Talán lesz majd a közeljövőben egy olyan nagy kiállítás, amelyen reprezentatív műveinek gyűjteménye idézi elénk Balázs Imre sokarcú, számszerűségében is igencsak gazdag piktúráját, Erdélyben és távolabb is barátként tisztelt egyéniségét.