Citerahangok az ecset hegyén

Kuti Mártának teljesen igaza volt, akkor is, amikor Bányai Dánielről csodaként beszélt és akkor is, amikor polihisztornak nevezte.

A cím első olvasatra, így, nyilván enyhe képzavar, de mégis leírom, mert leginkább egy ilyen – össze nem illő – képzettársítással vélem szavakban kifejezhetően érzékeltetni azt a csodát, melynek felfedezéséről Kuti Márta beszélt vasárnap a kövesdombi unitárius templom Bözödi György-termében annak a rendhagyó kiállításnak a házigazdájaként, melyen a csodát ezúttal nem a kiállított tárgyak, festmények látványában jelölte meg, hanem magában az alkotó, Bányai Dániel mezőbándi népművész személyében. És akárha a kiállítás alaphangjának leütéséhez nem lett volna elegendő ez a kíváncsisághúroló személyiség-csoda, Kuti Márta meghívottját a manapság már kevésbé divatos polihisztorok közé tartozónak is nevezte.

Vajon nincsen mindebben valami szeretetből, gyöngédségből, szimpátiából táplálkozó enyhe túlzás? – kérdezhetné mindezt a gyanakvás tüskéit mindég lelkében hordozó örökös kétkedő, ám még mielőtt bárkiben hasonló gondolatok fogalmazódhatnának meg, sietek kijelenteni: Kuti Mártának teljesen igaza volt, akkor is, amikor Bányai Dánielről csodaként beszélt és akkor is, amikor polihisztornak nevezte. Mindez pedig kiderült abból a rendhagyó kiállítás-megnyitó beszélgetésből is, melyben Bodolai Gyöngyi újságíró a lélek apró rezdüléseire is odafigyelő érzékenységgel mutatta fel mindazokat a kincseket, melyek belakják Bányai Dániel lelkét, s melyekből a népművész világra csodálkozó, a lét kérdéseire szüntelen válaszokat kereső alkotói habitusa építkezik.

Ha csak azt mondom róla, hogy műkedvelő képzőművész – hiszen a szó klasszikus értelmében soha nem tanult sem festészetet, sem rajzolást, ám ennek ellenére szüntelen fest, rajzol, kisplasztikákat készít – nem mondok igazat, mert tanult szakmája szerint asztalos, ám asztalosként nem bútorokat, hanem citerákat készít, s az a tudás, amely őt polihisztorrá avatja, általában az sem képezi akadémiai székfoglaló beszédek tárgyát.

Mégis, alkotóereje kivételes, úgyszólván példátlan kiáradásáról beszélhetünk, amikor egy élet során felhalmozódott tapasztalat világképpé rendeződik képzőművészeti alkotásaiban, s az élmény, a visszafojtott mondandó, kézvonása nyomán, robbanásszerűen megteremti a maga közvetlen képi kifejezésmódját. Ezt tapasztalhattuk meg az Arcképek a magyar múltból címmel bemutatott, jeles magyar történelmi személyiségekről készült portréi láttán. Rákóczi, Mikes, Petőfi, Arany, Ady, Szilágyi Domokos, Bartók Béla, Bolyai vagy akár Attila arcmásában ott van az alkotó lelke is, ami átszűri, feldúsítja és egyben Bányai Dániel-esíti a felismerhető fizikai vonásokat. Rejtély, hogy mindenféle előtanulmányok nélkül, hogyan alkalmazza magától értetődő természetességgel a hivatásos művészet számos eszközét. Ebben bizonyára rendkívül erős belső látása segíti őt. Mint ahogy valami titokzatos belső hang vezérli a citerák készítésében is, hisz ezt sem tanulta, hanem önmagát fáradhatatlanul képezve jutott el egy olyan szintre, ahol a művészet egyszerre tehetség és mesterség kérdése.

Ha most azt mondom, hogy előadónak is rendkívül tehetséges, nehezen fogom az elfogultság vádját megúszni, pedig jómagam sem túlzok, amikor ezeket a szavakat róla leírom. Tanúim erre mindazok, akik, szép számban, a kiállítás megnyitóján, a saját maga készítette citeráin zenélni is hallották. Ekkor éreztem azt, hogy a citerából előcsalt gyönyörű hangok szárnyasulva, mint apró angyalok, az ecset hegyére szökkentek, ahol olyan ritmusláncolatba rendeződtek kivételes esztétikai élménnyé, amilyet csak egy ilyen rendhagyó kiállítás jelenthet.

Bögözi Attila