Csomagok

Az alacsony, szemüveges asszony és a kopaszodó, szikár férfi mintha egymás ismertetőjelei lettek volna. Mindig együtt láttam őket. Sosem jártak karon fogva, mégis valami leírhatatlan szövetségről árulkodtak a mozdulataik. Taxira nem költöttek, akármekkora távolságot kellett megtenniük, közös erővel, gyalog vitték a terheket. Így volt ez akkor is, amikor hatalmas utazótáskával indultak egykori otthonukból a buszállomásra. Mint mindig, ezúttal is korán érkeztek, így volt időnk beszélgetni. 

– A ház, ahol kenyerünk javát megettük, a nyolcvanas évek elején került fel a lebontandó ingatlanok listájára – kezdte sorba állítani az emlékeket az asszony. 

– Szerettük azt a helyet, nemcsak azért, mert közel esett a főtérhez, hanem mert ott valahogy minden rólunk szólt. Tyúkokat tartottunk az udvaron, nyári estéken órákon át öntöztem a virágainkat. Olyankor mindent beborított a rózsa és a dohányvirág illata. Apu – nézett gyengéden a férjére –, te állandóan méricskélted a területet, azon morfondíroztál, hova lehetne egy kicsi garázst építeni az öreg Ladánknak. De sosem mertél nekifogni, mert mindegyre érkezett egy-egy értesítés arról, hogy meg vannak számlálva a ház napjai. 

– Azt is mondd el, mennyire megviselt téged az állandó stressz. Negyvenöt évesen betegnyugdíjaztak. Jóval a költözés előtt – szólt közbe a férfi.

– Szerencsére te még sokáig bírtad a gyűrődést – fordult ismét házastársa felé az asszony. – A férjem szerszámlakatosként dolgozott, kora reggeltől estig munkában volt. Én a háztartást vezettem, és a lányunkat nevelgettem. 

– Mikor kellett elköltözniük? – kérdeztem.

– 1989 őszén, két hónappal a forradalom előtt. Még el sem hurcolkodtunk, már kopácsolták a munkások a falakat. A tömbház, amelyet az állam kiutalt, szinte még építőtelep volt akkoriban, hetekig a villanyt sem vezették be. Emlékszem, az esti órákban költözködtünk. Gyertyával világítottunk a lépcsőházban, úgy hordtuk be fél kézzel a holmit az új lakásba. Mindent persze nem sikerült átmentenünk, a szüleimtől örökölt kredences szekrénynek sem volt helye a parányi konyhában. Végül mégis újra magunkra találtunk, és a saját ízlésünk szerint kezdtük alakítani második emeleti otthonunkat.

– De a lányunk sehogy sem tudta megszokni az új környezetet – vette át a szót a férfi. – Valahogy mindig olyan ideges, zavart volt, nem találta a helyét. Csak akkor nyugodott meg, amikor az egyetemen megismerte a későbbi férjét. A vejem családja még a kilencvenes évek elején kitelepedett Magyarországra. Tudtuk, hogy előbb-utóbb a fiataloknak sem lesz maradásuk. Valamikor az egyetemi ballagás és az esküvő közötti időszakban adták tudtunkra, hogy szerencsét próbálnak odaát. Be is jöttek a számításaik, sikerült munkát találniuk Egerben. Aztán egymás után érkeztek az unokák.

– Hogy viselték a lányuk távozását?

– Ahogy lehetett – válaszolt újra a férfi. – Mi sosem vágytunk szabadidőre, nem jártunk szórakozni, az otthonunk szépítésére, perzsaszőnyegre, új bútorra, na meg a gyerek taníttatására fordítottuk a pénzt. Amikor kimentek a férjével Magyarországra, mintha kiürült volna az életünk. Sokáig nem tudtuk, mihez kezdjünk, de aztán gondoltunk egy merészet, és a megtakarított pénzünkből vettünk egy kicsi házikót egy közeli faluban. Akkor már könnyebben ment a csomagolás, mint annak idején, amikor lebontották a fejünk fölül a házat. A tömbházlakást egyetemistáknak adtuk bérbe. Lakbért nem kértünk, csak a közköltséget, gázt, villanyt kellett volna fizetniük. Meg sem fordult a fejünkben, hogy rosszul sülhet el a dolog, olyan boldogok voltunk, hogy végre elfoglalhatjuk vidéki otthonunkat. 

– Újra kertészkedhettem – szólalt meg az asszony –, az mindennél többet ért. Nyulakat vásároltunk. Szép időszak volt, csak nem tartott sokáig. A férjem egyre nehezebben bírta a fizikai munkát, kiderült, hogy baj van a szívével. Nehezen vettük rá magunkat a hazaköltözésre, de nem volt választási lehetőségünk. Csak azt nem sejtettük, hogy az albérlőink teljesen lelakták az otthonunkat, és hónapok óta a fogyasztást sem fizették. Amikor felhívtuk őket, hogy jövünk, se szó, se beszéd, leléptek, a telefonszámukat megváltoztatták. Csak néztünk egymásra a férjemmel az üres lakásban. 

– Eladtuk a vidéki házat, abból törlesztettük az adósságokat – fűzte tovább a történetet a férfi. – Közben egyre erőtlenebbnek éreztük magunkat. A lányomék folyton hívtak, hogy költözzünk ki hozzájuk, és végül engedtünk az unszolásnak. Csak annyit kötöttünk ki, hogy ne adjuk el a vásárhelyi lakást. A bérlőkből elegünk volt, úgyhogy bezártuk az ajtót, és léptünk egy nagyot.

– Könnyen megszokták a kinti életet?

– Hogy őszinte legyek, a mai napig sem – komorodott el az asszony. – A lányomék nagy szeretettel fogadtak, egyből meg akartak mutatni mindent, az első hetekben még színházba, moziba is elvittek. De számomra most is idegen ott minden, nem is megyek ki egyedül a lakásból, legfeljebb a sarki boltig. A tudat, hogy megvan a vásárhelyi otthonunk, és bármikor hazajöhetünk, biztonságérzettel töltött el.

– Most mégis eladták?

– Sokáig tanakodtunk, amíg meghoztuk ezt a döntést – szólalt meg a férfi. – Öregek vagyunk már, nem tudunk annyit utazgatni. Meg aztán az unokák is felnőttek, próbálnak a saját lábukra állni. A lakás árából mi is tudunk nekik ebben segíteni. Tegnap kötöttük meg az adásvételi szerződést. Ezért jöttünk most még egyszer haza. 

A következő pillanatban nagy, fehér autóbusz kanyarodott a megállóba. Az utazótáska lassan emelkedett a magasba a férfi ujjainak szorítása alatt. Aztán az asszony is fellépett a járműre, amely nemsokára indult. Beszélgetőtársaim egyszerre néztek ki az ablakon. Egyikük sem integetett.