Díszőrségben

Beszélgetés a 83 éves Deáky András tanárral, a gyimesbükki vasúti őrház megmentőjével

– Egyetlen kötete jelent meg, a Szemben az árral című, amelynek bevezetője szerint a mű se nem regény, se nem önéletrajzi vallomás. Mit szeretett volna megírni és átadni az olvasóknak?

– A Gyimesekbe1, az ezeréves határhoz látogató zarándokoknak, akik hozzám is betérnek egy-egy rendhagyó történelemórára, mesélni szoktam a Gyimes völgyében élő csángó magyarok világáról, ősi népi kultúrájáról, hagyományairól, arról a harcról, amelyet megmaradásukért folytatnak szülőföldjükön. Beszélek azokról a megvalósításokról, amelyeket az utóbbi két évtizedben csapatmunkával, határon átnyúló összefogás eredményeként hoztunk létre, és ezáltal Gyimesbükk községből zarándokhely lett. Vendégeim közül sokan jelezték: jó volna nemcsak beszélni erről, le is kellene írni… Élete során több alkalommal járt itt Vofkori László (1944–2008) székelyudvarhelyi földrajztanár, helytörténeti szakíró, hogy az általa vezetett csoportnak előadást tartsak erről a vidékről. Végül az ő biztatására született meg ez a könyv, ami tulajdonképpen egy vallomásos kortörténeti dokumentum. Több kiadást is megért, sok ezer példány került az olvasók asztalára, és a visszajelzésekből tudom: kedvezően fogadta a szakma itthon és külföldön egyaránt. Egyértelmű számomra, hogy a könyvet folytatnom kell, hisz megírása óta, az elmúlt 10–12 esztendőben sok minden történt, amiről beszélnem kell…

– Farkas Árpád költő egy „mitikus keleti szélről” beszél, amit már ő megtapasztalt. Ön kapott ebből a fuvallatból? Mikor érezte a hatását legjobban?

– A Farkas Árpád által említett „mitikus keleti szél” engem is keményen megcsapott, amikor a főiskola elvégzése után, román-magyar szakos tanárként ahhoz az iskolához kértem a kinevezésem, ahol én minden tantárgyat magyarul tanultam. Időközben ez megváltozott: minden tantárgy oktatása román nyelven folyt. A csángó gyerekeknek szünetben sem volt szabad megszólalniuk magyarul. Aki ezt megtette, olyan pofont kapott, hogy szikrázott a szeme. Volt néhány magyar pedagógus az iskolában, kollégáim, akikkel egymás között is csak románul szólalhattunk meg, különben azzal vádoltak, hogy valamilyen összeesküvést szövünk a román kollégák ellen. A magyar szó csak a templomban volt megengedve. Szerencsénkre községünk, Gyimesbükk egyházilag gyulafehérvári fennhatóság alatt volt/van, eltérően a moldvai csángó magyar falvaktól, amelyek a jászvásári püspökséghez tartoznak. Így: magyar papjaink voltak és vannak. Volt közöttük egy rendkívüli ember, Dani Gergely, aki a diktatúra legkeményebb éveiben templomot épített, és a hittanórára járó gyerekeket megtanította magyarul íni és olvasni. Erre nagyon figyelt a szekuritáté; egy nap az oltár előtt összeesett és meghalt. A „keleti szél” tovább fújdogált, és ez a „fuvallat” időnként keményen meglegyintett, ami arra késztetett, hogy cselekedjek. Muszáj volt tenni valamit. Volt a tanügyminisztériumnak egy olyan rendelete, hogy azokban a román tannyelvű iskolákban, ahová magyar ajkú tanulók is járnak, a szülők kérésére heti 3 órában lehet magyar nyelvet és irodalmat tanítani. Fogtam magam, és tanév elején körbejártam a szülőket. Megkérdeztem: akarják-e, hogy gyerekeik magyar nyelvet tanuljanak? Akarták. Aláírattam velük a kérést, és a Bákó megyei tanügyi osztály, toporzékolva bár, de megengedte, hogy órarenden kívül, reggel héttől nyolc óráig magyar nyelvet oktassak a gyimesi iskolában. Örvendtem, hogy legalább írni és olvasni megtanítom őket magyarul, hogy amikor katonák lesznek, magyarul írják szüleiknek a levelet. És azt is el szerettem volna érni, hogy ne csengjen idegenül a fülükben Petőfi Sándor, Arany János, József Attila, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond…

– Miért érdemes Gyimesbükkre látogatni?

– Legalább három dolog miatt. Elsősorban a táj egyedi szépségéért. Másodsorban a Gyimesekben élő csángó magyarok archaikus világa tarthat igényt a figyelemre, ugyanis itt, a hegyek között, eldugva a világ szeme elől, megőrizték a népi kultúra ősi jellegét. Csodálatos és egyedi a zenekultúrájuk, az énekkultúrájuk, a táncművészetük, gyönyörű a népviseletük. Harmadszor pedig: az a tény, hogy Gyimesbükkön történelmi környezetben vagyunk, ami figyelemre méltó, hisz itt van az „ezeréves határ”. Itt van a történelmi Magyarország legkeletibb határa, ahol hosszú évszázadok öröksége néz szembe velünk. 

– Mi látható a határon?

– Az ezeréves határon még mindig állnak a Bethlen Gábor, Erdély fejedelme által 1626-ban építtetett Rákóczi-vár romjai. A várrommal szembeni domboldalon áll a Gyimes völgyének első temploma, a kontumáci római katolikus kápolna, amely 1782-ben épült, valószínűleg Mária Terézia pénzadományából.

– És itt áll az a panzió, ahol nemcsak szálláshely van, hanem történelmi emlékpark is…

– Igen. Itt van az én kéthektáros területem, ami magántulajdon, és még egyelőre tisztelik Romániában a magántulajdont. Több mint tíz szobor áll itt, kopjafák, emléktáblák sokasága. Történelmünk nagyjait lehet itt látni. Az első szobor Szent Istvánt ábrázolja, ahogy felajánlja a Szűzanyának a Szent Koronát – egy moldvai csángó szobrász készítette fából. Aztán van még egy Szent István-szobrom, ami márványból készült. És itt van Sebő Ödön bronzszobra Bethlen Gáborról, akinek a nevéhez fűződik a Rákóczi-vár építése. Nemrég Petőfinek állítottunk szobrot születésének 200. évfordulója alkalmából, 2023-ban.

– Mit kell tudnunk a 30-as számot viselő őrházról?

– A Rákóczi-vár tövében állt, és most is ott áll a Magyar Királyi Állami Vasutak legkeletibb, 30-as számú őrháza – árván, elhagyottan. Az ajtók, ablakok tokostól ki voltak tépve, a plafon, a tető be volt szakadva. Vécének használták. Szégyelltem ezt az állapotot! Sült le a képemről a bőr, ha vendégekkel mentem oda, és elkezdtem gyűjteni a pénzt, hogy mentsük meg a pusztulástól. Az volt a cél, hogy megvásárolom, felújíttatom, és átadom a világ magyarságának. Szépen gyűltek a forintezrek, de miközben én gyűjtöttem a pénzt, a Román Állami Vasutak (CFR) eladta az őrházat egy román vasutasnak lebontási céllal. Mikor ezt megtudtam, rohantam hozzá, és az őrház értékének a többszörösét felajánlva, megvásároltam tőle az épületet. Gyorsan elvégeztem rajta az állagmegőrző munkálatokat: kicseréltem a korhadt gerendákat, és pótoltam a hiányzó cserepeket, hogy megmentsem a további pusztulástól. Tovább folytattam a gyűjtést, de óriási szerencsém volt. Vagy ki tudja; talán a sors akarta, hogy másképp legyen, de végül a határon átnyúló összefogás eredményeként sikerült a Budakeszi Kultúra Alapítvány támogatásával felújítani az őrházat.

– Mikor avatták fel?

– 2008. május 11-én megtörtént a gyimesbükki „csoda”. Amikor ugyanis kértem a hatóságoktól az engedélyt az ünnepség megtartására, 2-3000 ember jelenlétére számítottam, de 40 000 ember jelent meg Gyimesbükkön. Leállt a forgalom Csíkszereda és Gyimesbükk között, „bedugult” a Gyimes völgye. Az ezeréves határtól a Fügés-tetőig úgy álltak a buszok és a személygépkocsik, mint a heringek. Végül az emberek gyalog vágtak neki a 20 kilométernyi távolságnak az ezeréves határig. Látni kellett volna azt a hatalmas tömeget, emberáradatot, azt a zászlórengeteget, örömujjongást, azt a tapsvihart, ami akkor tört ki, amikor 65 év után először futott be a magyar koronás, címeres Nohab-mozdony az ezeréves határhoz, és megállt a kis őrház mellett. Szem szárazon nem maradt… A következő év(ek)ben tovább folytattuk a munkát, hisz sok dolgunk volt még. A diktatúra éveiben nem azt csináltuk, amit szerettünk volna, vagy kellett volna; most éreztük, hogy kezdjük leróni az adósságot.

– Mi következett ezután?

– Az őrház felújítása utáni esztendőben rendbe hoztuk a kontumáci kápolnát. Újrafedtük, újravakoltuk, és bevezettük a villanyt. A következő évben régi, nagy adósságunkat róttuk le azokkal szemben, akik életüket adták a magyar hazáért, és itt estek el a hegyekben, védve az ezeréves határt, a Gyimesi-szorost. Több mint 500 katonának a nevét gyűjtöttük össze, akik itt hunytak el, konzerváltuk a kontumáci kápolna melletti egykori karantén vagy vesztegzár épületének a romjait, méternyi kőfalakat építve vissza, és ezekre a romos falakra helyeztük el fekete gránit-táblákon az illető katonák nevét – így hozva létre egy háborús emlékhelyet. Egy másik évben a kápolna melletti hegyormon állítottuk fel Az élet, a hit és a nemzet kapuját – egy kopjafasorral. Olyan emberi értékeket jelölő kulcsszavakat kerestünk a kopjafákra, amelyek nem képez(het)ik vita tárgyát egyikünk számára sem, függetlenül attól, hogy az út jobb vagy bal oldalán állunk. Ezek a szavak: Isten, család, nemzet, haza, szülőföld, anyanyelv, hit, vallás, jog, jövő, szabadság, szeretet, és sorolhatnám még… Egy nemzet életében vannak olyan szent dolgok, amiket mindnyájunknak tisztelnünk kell – politikai hovatartozástól függetlenül. A felsorolt szavak, úgy gondolom, ebbe a kategóriába tartoznak.

– Hogy áll a Rákóczi-vár restaurálása?

– Mindannyian tudjuk, hogy az eddigi munkánk megkoronázása az lesz, ha sikerül befejeznünk a Rákóczi-vár újjáépítését. 16 év után, másodszori nekirugaszkodással most ott tartunk, hogy az első szint falai már le vannak gerendázva, és a második szint falaiból is felépült egyméternyi. Pár nappal ezelőtt a helyszínen beszéltem az építkezés kivitelezőjével, aki azzal biztatott, hogy 2025 pünkösdjén megtarthatjuk az avatóünnepséget. Ha ez sikerül, akkor történelmet írunk, bebizonyítva a világnak: ha összefogunk, mi, magyarok is tudunk csodát művelni.

– Jelenleg milyen nyelven folyik az oktatás ezen a vidéken?

– Gyimesfelsőlok és Gyimesközéplok minden iskolájában magyar nyelven. Gyimesbükkön a rendszerváltás óta a két I–VIII. osztályos iskolában az oktatás nyelve magyar, a három román iskolában román. A két magyar tannyelvű iskolában és óvodában mintegy 250 gyermek tanul magyarul.

– Hogyan sikerült visszaállítani a magyar oktatást 35 év után?

– A magyar nyelvű oktatást Gyimesbükkön 1990-ben indítottuk újra. Senkitől sem kérdeztem, hogy szabad-e vagy nem szabad, kész tények elé állítottam a hatóságokat; próbáltam szakképzett magyar tanerőket keríteni: tanárokat, tanítókat, óvónőket. A románul kezdett évfolyamok szépen kimentek, és utána következtek a magyar osztályok… Persze ezt nem nézték jó szemmel a hatóságok, mert én továbbra is Bákó megyéhez tartoztam, a Bákó megyei tanfelügyelőségre kellett mennem gyűlésekre iskolaigazgatóként. Ott bizony sokszor nekem estek, hogy erőszakos módon indítottam újra a magyar nyelvű oktatást… Jó nagyokat hallgattam, gondoltam: beszéljetek csak, én végzem a dolgom. Nem voltam egyedül, nagyon sokan felsorakoztak a hátam mögött: a szülők, a falu népe, Hargita megyei tanárok, tanítók, tanfelügyelők. Hargita megyében akkor Beder Tibor volt a főtanfelügyelő, aki sokat segített annak idején, mert a román hatóságok nem biztosítottak számunkra magyar tankönyveket, így azokat mindig a Hargita megyei iskolákból szereztem be. Ők annyit rendeltek, hogy jusson nekünk is. És részt vettem a gyűléseiken is. Én szívvel-lélekkel Hargita megyéhez tartoztam! Voltak szép számban, akik azt gondolták, hogy a gyermekeik jobban fognak érvényesülni, ha annak az országnak a nyelvén tanulnak, ahol élnek, de ez nem igaz… Nyilván meg kell tanulni az ország nyelvét, ezt mindenkinek ajánlom, de legdrágább kincsünkről, az anyanyelvünkről semmilyen körülmények között nem szabad lemondani.

– Most hány magyar él Gyimesbükkön?

– A legutóbbi népszámláláskor, 2021-ben Gyimesbükk lakóinak 53%-a vallotta magát magyarnak.

– Beszéljünk az Ön életéről…

– 1941. október 3-án születtem Hadadgyőrteleken, egy Szatmár megyei kis faluban. Apámat, Deáky Józsefet, aki Gyimesbükkön született, 1910-ben, a bécsi döntés után mint tanítót helyezték oda; korábban a család Gyimesben élt. A Deáky család az 1700-as évek elején került a Gyimesekbe Nagyváradról. Egyik ősöm kirurgus volt, és Gyimesbükkön, a határőrségen teljesített szolgálatot. Én gyimesinek tartom magam, mert kisgyerek koromban, a háború után hazajöttünk Gyimesbükkre. Nem is emlékszem a szülőfalumra, ahol azóta sem jártam. Apám felhagyott a tanítóskodással, és mint asztalosmester kereste a kenyerét, mert a tanítói fizetésből nem tudta volna eltartani az egyre gyarapodó családot. Egymás után születtek a testvéreim; élni kellett valamiből. Ekkor a község még Csíkhoz tartozott, és magyar nyelven folyt az oktatás az iskolákban. Én tehát magyarul tanultam, akárcsak testvéreim: öcsém és a két húgom.

– Hogyan emlékszik az iskolás éveire?

– 1956-ban elvégeztem az általános iskolát Gyimesen2, ahonnan Sepsiszentgyörgyre kerültem, a Székely Mikó Kollégiumba. Áldom érte a sorsot, mert ez a középiskola egy életre feltarisznyált, elkötelezett és meghatározott. Itt oltották belém a magyarságtudatot, itt készítettek fel a nép szolgálatára, itt hajtottak ki bennem azok az „ágacskák”, amelyek a későbbiekben meghatározták minden cselekedetem. Amíg Sepsiszentgyörgyön szívtam magamba a tudományokat, addig Gyimesbükkön sikeresen működtek a magyarellenes erők. Érettségi után, amikor hazakerültem, alig pár gyermek járt magyar iskolába. Hazajöttem, mert a család anyagilag nem volt a legjobb helyzetben. Gondoltam, egy évig dolgozom, pénzt gyűjtök, és utána megyek főiskolára. A községben lettem főkönyvtáros. Jártam a „patakokat”, ahogy nálunk a falurészeket nevezik, fiókkönyvtárakat nyitottam, tanítottam az embereket olvasni. Szerettem ezt a munkát, sok emberrel kerültem kapcsolatba, amikor 4–5 könyvvel a hónom alatt bekopogtam a házukba. Beszélgetés közben alkalmam volt megismerni a gondjaikat, bajaikat, a nyomorúságos életüket. Későbbi életem során, amikor az itt élő csángó magyarok szellemi mindenese lettem, nagy hasznát vettem az akkor szerzett tapasztalatoknak. Tudtam, hogy mit várhatok el tőlük és gyermekeiktől.

– Mire emlékszik a főiskolás éveiből?

– 1962-ben bejutottam a marosvásárhelyi tanárképző főiskola román–magyar szakára. Csodálatosan szép három év volt! Akkor volt a Székely Színháznak egyik jó korszaka, de már szervezték a román tagozatot, és az orvosi egyetemen is beindították a román szekciót. Így éltünk a ’60-as évek közepén. Én évfolyamtársaimnál valamivel józanabbul viszonyultam a korhoz, mert a gyimesbükki történések, nemzetiségi életünk fokozatos leépítése menetrendszerűen haladt, és ennek érzékelése, szüleim kesergése kijózanított.

– Hogyan történt a kihelyezés?

– Amikor a főiskola elvégzése után hazakerültem, már nem volt magyar oktatás a községben. Engem román katedrára helyeztek ki, tehát román nyelvet és irodalmat tanítottam. Bárhogy is nem tetszett, amit csináltam, munkámat mégis elismerték. Talán ezért is neveztek ki három év tanárkodás után igazgatónak. Pünkösdi királyságom azonban rövid ideig tartott. Meglátogatott Beke György író, és egy interjút készített velem, amelyben én őszintén elmondtam mindent a helyzetünkről, sorsunkról. Írása megjelent a Magunk keresése című kötetben Gyimesi krónika címen. Kitört a botrány. Leváltottak, rám jött a szekuritáté, a véglegesítő vizsgán elvágtak, katedra nélkül maradtam. Megértem azt, hogy a saját katedrámon mint helyettes tanár taníthattam.

– Hogyan sikerült visszakapni a saját katedráját?

– Ezért be kellett iratkozzam Kolozsváron a látogatás nélküli német–magyar szakra. Az államvizsga után német szakos tanár lettem, teljes katedrával, ugyanannál az iskolánál, ahonnan korábban kirúgtak. A munkámba belekötni nem tudtak, félreállításom tehát nem ment. A hajnali órákban folytattam a magyar nyelv tanítását, de aztán ennek is kitörték a nyakát. Felfelé buktattak. Megdicsértek, érdemeimre hivatkoztak, és választás elé állítottak: vagy kultúrigazgató leszek a községben, vagy községi pionírparancsnok. Bármelyiket választom, tudtam, hogy vége a magyar nyelv tanításának. A pionírparancsnokság mellett döntöttem, így legalább a gyermekek közelében maradhattam. A gyermekeket dolgozni tanítottam, az ideológiai neveléssel nem nagyon törődtem. Nyúlfarmot hoztam létre, gazdálkodtam a csángó gyerekekkel, megtanítottam őket gyümölcsfát oltani, méhészkedni. Nekem otthon negyven család méhem volt. Fúrtunk-faragtunk, ezermesterkedtünk; tudtam, ennek több hasznát veszik, mint az egész iskolai oktatásnak. Egyik román kollégám, akinek időnként jelentenie kellett rólam, megkérdezte, hogy mit mondjon. Azt válaszoltam: mindig csak az igazat. Sokszor eltűnődtem, hogy érdemes volt-e annyi kompromisszumot kötni? Sokszor éreztem, hogy összeroppanok, megbolondulok. Nem tagadom, felmerült a kivándorlás gondolata is. Különösen apósomék biztattak erre. Kislányunk, Iringó, gyakorlatilag szülők nélkül nőtt fel, mert kénytelenek voltunk elvinni Marosvásárhelyre, feleségem szüleihez, hogy magyar iskolába járjon. Feleségem hetente ingázott haza, hogy a leányka azzal a tudattal nőjön fel: van anyja és apja.

– Mondjon néhány szót a feleségéről és a családról.

– Feleségem marosvásárhelyi születésű, dr. Pupp Mária Lujza orvos. Apósom tanár volt az orvosin, tehát nem sok közük volt a Gyimesekhez. Nejemmel is az történt, mint megboldogult édesanyámmal. Anyám Budapesten született, pesti lány volt. Egy nyári vakációját töltötte a gyimesi rokonoknál, megismerkedett apámmal, és örökre itt maradt. Feleségemet az orvosi elvégzése után kihelyezték Gyimesbükkre. Még örvendett is, hogy ide, és nem a Regátba, mint ahogyan a vásárhelyi orvosnövendékekkel tették Ceauseşcu idejében. ’71-ben súlyos beteg lettem, anyám a fiatal orvosnőt hívta a betegágyamhoz. A gyógyításból házasság lett, s el kell mondanom, hogy feleségem nélkül nem sikerült volna helytállnom – ha annak lehet nevezni ezen gyilkos évek átvészelését. Ő persze ment volna innen, legalább haza, Vásárhelyig. Hajlandó lett volna a kitelepedésre is, de én már házasságunk elején megmondtam: innen nem megyek el! Lehet, hogy akkor nem vette komolyan, de most már meggyőződött: komolyan gondoltam. Itt maradt mellettem, gyimesi lett, bár ezt nekem sohasem fogja elismerni…

– Mivel telnek napjai?

– Nyugdíjba vonulásom után (1998) lemondtam minden politikai és társadalmi tisztségről, ma csak turizmussal foglalkozom. Évente sok ezer turista keresi fel a panziót, ahol ízelítőt kapnak – egy rendhagyó történelemóra keretében – az itt élő csángó magyarok világáról, a táj szépségében és azokban a megvalósításokban gyönyörködhetnek, amelyekről már beszéltem.

– Mit üzen a mai fiataloknak?

– A mai fiataloknak, akik keresik boldogulásukat és nemzeti megmaradásukat, azt üzenem: ne adják fel magyarságukat, legyenek büszkék a magyar nemzethez való tartozásukra, viselkedjenek úgy, hogy sose kelljen szégyenkezniük azért, hogy ők magyarok. Ugyanakkor ne feledjék: csak addig jó magyarok, amíg nem sértik meg a mellettük élő nemzet tagjait, mert csak akkor élhetünk békésen egymás mellett, ha meg tudunk teremteni egy olyan légkört magunk körül, amelyben kölcsönösen tiszteljük egymást. Ez akkor is igaz, ha puszta létünk is sérti mások korlátlan lehetőségeit…

(2024. szeptember)

1A Tatros folyó völgyében, a Csíki-medence és a Tarkő-hegység között elterülő három falut – Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok, Gyimesbükk – magában foglaló földrajzi tájegység.

2Gyimesbükk község egyik faluja.