Tőkés Jánossal százszor fordult eddig az esztendő kereke, munkás gyermekkort, háborút, hadifogságot, majd békésebb időt is hozva. A nagyernyei férfi nyitott szívvel fogadott minden nehézséget és örömöt, derűs tekintete is ezt igazolja, miközben elképesztő szellemi frissességgel hívja elő a hajdani történéseket.
– 1924. április 21-én jöttem a világra itt, Ernyében, Tőkés János és Anna fiaként. Nagyon nehéz gyermekkorom volt. Egyetlen gyermeke voltam a szüleimnek – az egy évvel korábban született bátyám ugyanis nem erre a világra való volt, egyéves kora előtt elment, több testvérem pedig nem lett –, így mindenhova nekem kellett menni. Nyárádremetére jártam az öreg bácsikkal tűzifáért. Jöttek utánam, és azt mondták: „gyere, gyermek, megyünk”. Édesapámnak volt két szép lova, azok húzták a szekeret, engem elöl tettek. Szerették az italt azok az emberek, és mindegyre, ha kocsmához értünk, utasítottak, hogy „itt álljál meg, ott álljál meg”. Meg-megmérgelődtem, ha sokat kellett várni rájuk, megcsaptam a lovakat, és otthagytam őket. Nélkülük is tudtam, hova kell menni a fáért. Volt egy szép kutyám, az mindig ott ült a lábam mellett, a szekér rúdján. Mondtam neki, hogy le ne ugorjon, mert megnyakásszák a csobánkutyák. Drótból készült, szúrós nyakörve volt, hogy ha megfogja a csobánkutya, ne tudjon kárt tenni benne. Ezenkívül más munkákat is végeztem, mindenfélét, amit kellett. Nyáron mentem kaszálni, már kicsi koromban megtanítottak, hogy kell. Édesapám fiatalon, 51 éves korában halt meg. Birtokunk nem volt, csak egy kicsi ház.
– Az édesanyjára hogy emlékszik? – szólok közbe.
– Ő odavolt értem. Kicsi, fürge asszony volt. Varrta a falvédőket, kötött, csipkét horgolt.
– Milyen volt a legénykora?
– Itt a faluban végeztem el a hét osztályt, aztán néhány év múlva jött a katonaság. 19 éves voltam, amikor besoroztak, Gyergyóditróba kerültem. Amikor kitört a háború, minket Tölgyesre vezettek. Onnan aztán Szlovákiát, Lengyelországot, Magyarországot is megjártam, majd elkerültem Berlinbe. Tüzér voltam a háborúban. Az idős emberek mindig irányítottak, és azt tanácsolták nekem: „ügyelj a bőrödre, ne lőjél, ha nem muszáj”. Én nem is lőttem. Egyszer azt mondta nekem valaki: „gyermek, gyer’ ide”, aztán azzal fordult a társaihoz, hogy „ez Tőkésnek a fia, mondjátok meg neki, hogy itt az apja, itt hátul, fekete lovon”. A szép, fekete lovakon mind ernyeiek ültek. Leszöktek róluk, megöleltek, és mondták ők is, hogy „gyere, mert itt van apád”. Édesapám édesanyámról kérdezett, én sírva feleltem, hogy nem tudom, hol van. Apámnak aztán szerencséje volt, az amerikaiakhoz került a háború végén, nem úgy, mint mi, akiknek azt mondták, hogy megyünk haza, és közben elvittek Ukrajnába, arra a helyre, amit most porig lőttek. 1945-től ’49-ig voltam orosz fogságban. Ott keményen kellett dolgozni, fát fűrészelni. Reggel 7 órakor ültünk fel az autóra, és vittek az erdőbe. Hat méter hosszú fákat kellett egy- vagy kétméteresre vágni. Aki nem végezte el a munkát, nem kapott enni. Két kalán kása volt az eleség, attól nem lehetett jóllakni. A tolmács magyar ember volt, de szerette az italt, nem törődött velünk. Ha volt egy jó lábbelim, az orosz katona levette a lábamról, és adott helyette egy lyukasat. Amikor vezettek valamerre, és a lyukas lábbelimmel ki akartam kerülni a vizet, hátba vágott a puskával. Azt kérdezte: el akarok szökni? Mondom neki: „hogy akarnék elszökni, né a víz”. Erre ő: „lépjél belé”. Ilyen gorombán bántak velünk, és azzal fenyegettek, hogy ha nem dolgozunk, Szibériába visznek.
– Hogyan alakult az élete a fogság után?
– Bekerültem Vásárhelyre a kereskedelembe. Őr voltam a főtéren, a Bolyai utcában az OCL-nél (sz. m.: az Organizaţie Comercială Locală rövidítése, jelentése: helyi kereskedelmi szervezet), pisztolyt is kaptam. Az összes üzletből oda hordták a pénzt, nekem a kassza mellett volt a helyem. Nyolc asszony dolgozott a pénzzel délután 2 órától éjfélig, vagy amíg kellett. Jól ment dolgom, melegben és biztonságban voltam. Szemben volt egy rádiós üzlet, az is hozzánk tartozott. Ott volt a főnök, aki szemmel tartott, hogy ne bántsanak engem. A nyugdíjazásomig ott dolgoztam.
– Meséljen kicsit a családjáról – kérem János bácsit, miközben a fia, ifj. Tőkés János, akivel már érkezéskor a kapuban megismerkedtem, illatos kávéval kínál.
– 1951-ben vettem feleségül egy idevalósi leányt, Margitot.
– Tulajdonképpen erdőszengyeli volt, csak az ernyei nagynénje nevelte fel, miután meghalt az édesanyja – kerekíti ki a történetszeletet a fiatalabbik János.
– Még fogságban voltam, és édesapám járt az állatokkal legeltetni, amikor megígérte Margitnak, hogy a fia, miután hazajön, elveszi őt feleségül – veszi át újra a szót az idős férfi. – Úgy is lett. Szép életünk volt a feleségemmel. 69 esztendőt töltöttünk együtt, négy éve távozott el a földi világból. Először a Margit nevű lányunk született meg, ő Magyarországon él, aztán a fiam.
1980-ban jött világra János bácsi első unokája, Blanka, 1984-ben pedig a Dávid nevű fiúunoka, mindketten a fia gyermekei. A lányától nem lett unokája, a fiúunokától azonban 14 éve az első dédunoka, Krisztián Dávid is megérkezett.
– Mi maradt meg a legszebb emlékként az elmúlt száz évből? – kérdezem vendéglátómat.
– Az, amikor megházasodtam – kacagja el magát id. Tőkés János –, és a gyerekek születése.
Most már a jelenben járunk, ami kicsit mintha kárpótlás lenne a fiatalkorban végigszenvedett évekért.
– Háborús veterán vagyok. A tábornokok minden évben csomagot hoznak nekem, most is kaptam tőlük ajándékot a születésnapomra – újságolja János bácsi, a fia pedig hozzáteszi, hogy azt mondta a küldöttség, az egykori hadifoglyok közül az ő édesapjának a legtisztább a beszéde. Legelőször éppen a koronavírus-járvány idején érkeztek a házuk elé a fekete katonaautók, akkor hirtelen nem is tudták mire vélni a látogatást.
– Hogyan telik egy napja? – kérdem beszélgetésünk végén.
– 9-10 órakor kelek, megreggelizek. Mikor elkeseredem, sírok egyet. Már nem tartok állatokat, csak egy kutyám van. Odamegyek hozzá, megsimogatom. Azt mondom neki: „gyer’ ide, Bodri kutyám, mi együtt öregedtünk meg”. Mindig szerettem az állatokat, nem adtam volna egy lovat száz autóért.
Mielőtt János bácsi fia a kapuig kísérne, a százéves férfi egészségi állapota kapcsán megjegyzi, hogy ha nagyon akar, még verbunkozni is tud, aztán így búcsúzik: „esztendőre is várom”.
