Egy gyermekszínész emlékei a marosvásárhelyi Székely Színházról

(IX. utolsó rész )

Említettem már több alkalommal Huszti Gyuri bácsit, aki a Székely Színház főszabásza volt. Fiával gyakorlatilag 11 évet jártunk egy osztályba, szüleink fiatal koruk óta, még Kolozsváron kötöttek barátságot, ami életük végéig elválaszthatatlanokká tette őket. Gyuri barátom szintén gyakori szereplő volt, majd’ mindenki Sobri Jóskának ismerte a színházban, mert vasgyúró, akaratos gyerek volt. Az Ingyenélők című Csiky Gergely-darabban volt nagy sikere. 

Édesapja, Gyurka bácsi, magas növésű, délceg ember volt, felesége, Ilus néni pedig agilis, kiváló szervező, az akkori iskolai szülői bizottságok éltető tagja, néha elnöke, és hihetetlenül ízletes sütemények készítőjeként is él emlékeimben. Sajnos, Ilus néni korán elhunyt (1974-ben), Gyurka bácsi 1985-ben követte. Nagyon sajnáltam, hogy a Gyurka bácsi temetésén nem lehettem jelen személyesen, de az akkor Csorba András által elmondott búcsúbeszédről szüleim beszámoltak. A Székely Színház egyik legnagyobb, legendás színművésze úgy emlékezett Gyurka bácsira, mint akinek nagyon sokat köszönhetett pályafutása alatt. Elmondta, hogy sikereiből mennyi tapsot utalt volna át az elhunytnak, ha tehette volna. A megható szöveget szívből jövő szavakkal előadó művész, sajnos, egy évvel utána, 1986-ban, szintén elhunyt.

Kiváló munkatársai voltak Gyurka bácsinak: a valaha volt legjobb nadrágszabó, a kissé hirtelen Szilágyi „Janika”, a mindig berzenkedő, morgolódó, de kiváló összeállító-eldolgozó szabó, Páll Jenő (pálpolgár), Nagy Ferenc, akinek fia később a színiakadémia öltöztető szabója volt. Ugyancsak ide „igazolt” a bevezetőmben még díszletező „életmentőnk”, Serbán Gyula is. A női részlegen a már említett Nagy Márta, valamint Keresztesi Anna nevét kell feltétlen kiemelnem, valamint Bordi Ilonát, aki  Bordi András festőművész, a Kultúrpalota akkori gondnokának a felesége volt.

A díszletezők voltak a színház mindenesei. Ők dolgoztak a legmostohább körülmények között, a gyakori turnékon esőben-fagyban meg kellett rakniuk a szekeret, teherautót vagy éppen vagont, aztán felhordani mindent a színpadra, összeállítani az első jelenetre a színpadképet, és előadás után mindent szétbontani, csomagolni, cipekedni. Minthogy  a próbák alatt is kötelező volt jelen lenniük, nem volt könnyű ilyen bizonytalan idejű, nem fényes fizetéssel kecsegtető munkakörbe embereket találni. Mégis, kialakult egy olyan, szinte állandónak mondható csapat, amellyel bármikor bizalommal lehetett szervezni akármilyen körülmények között kiszállást, mindig helytálltak. Szotyori Imre, Gáll Mózes, Makkai Sándor, Veress Albert, Nagy Márton, Bereczki Sándor, Szőcs György, később Abodi Ferenc és mások tartoztak ehhez a csapathoz, akikhez érettségije után egy évig testvérem is csatlakozott. Együtt éltek-fejlődtek-művelődtek a rajongva szeretett színházzal.

Eddig még csak az asztalosok vezetőjéről írtam néhány sort, Bereczki Károly bácsiról. Pedig feltétlen ki kell emelnem, hogy a jobbágytelki származású mesterember milyen szakmai tudás birtokában volt. Ide idéznék ennek illusztrálására egy olyan emléket, amikor nem is a Székely Színház időszakában bizonyította ismét rátermettségét. A hatvanas évek legelején a frissen indult román tagozat próbálta az akkor igen divatos, Nézz vissza haraggal című Edward Albee-darabot. A bukaresti rendező, Dinu Cernescu, olyan színpadkép rögeszméjét hozta Marosvásárhelyre, amelyben a főszereplő (történetesen a drámaíró Aurel Baranga fia, Barbu Baranga volt) az egyik jelenetben egy háztetőn guggolva trombitál. Miután bemutatta Károly bácsinak a tervezet rajzát, szinte sütött róla, hogy ez a kis vidéki asztalos ugyan mit tud kezdeni ezzel az igénnyel? Ká-roly bácsi feltett néhány kérdést, aztán időpontot kért és megígérte, hogy elkészíti a munkát a kért napra. Szem- és fültanúja voltam annak a csodálkozásnak, amikor a rendező szembesült a kész munkával. A színpadon összeállítva várta a próba kezdetét a megálmodott szerkezet, és az egyébként szintén eléggé nyegle, fővárosi allűrökkel rendelkező, addig utálatosan viselkedő Barbu Baranga és maga Dinu Cernescu is megdöbbenten bámulták az eléjük táruló képet. Károly bácsi nem kis elégtétellel nyugtázta a hatást, és csak annyit kérdezett: van-e valamilyen kifogás, észrevétel? Nem tagadom, magam is elégtételt éreztem a jelenetet végignéző többi műszakival együtt, holott nekem aztán semmi hozzájárulásom nem volt ehhez a sikerhez, ugyanis én csupán a reflektorok mozgatásának felelőse voltam.

Kiválóan dolgoztak Szabó Ferenccel, Kuszka Lajossal (aki állítólag egykoron a francia labdarúgó-válogatottban is játszott, ennek nem néztem utána), a festő Fodor Lajossal és Bukaresti Gézával. Nekem, gyereknek, kimondottan érdekes volt a festőkkel kapcsolatban, hogy nyaranta a  Nyár utcai műhely közelében, a Marosba állított pallókon szüleimmel és más családokkal együtt mostuk le a festéket a már használaton kívüli díszletekről, hiszen az így nyert anyagot ingyen megkaptuk. Ezeket a fürdőzéssel, uzsonnával együtt eltöltött napokat is szép gyermekkori emlékeim között tarthatom számon.

Háry Lajosról sem szóltam eddig, holott meghatározó alakja volt a Székely Színház klasszikus időszakának. Díszlettervezőként, bohém emberként számtalan történet keringett róla a felnőttek között. Nekem az maradt meg, amint jellegzetes bajuszával, enyhén hajlott tartásával láttam megvitatni egy-egy színpadképet a mindenkori rendezővel. Tény, hogy az alkohollal kötött szoros barátsága miatt sokszor került kellemetlen helyzetekbe, a rossz nyelvek szerint legédesebb álmait a vasút melletti kubikban aludta. Szakmai tudását viszont senki nem kérdőjelezte meg, a mindenkori kritika is elismerte, hogy nagyszerű művész volt.

Hosszan kellene még sorolnom neveket, felidéznem emlékeket akár az adminisztratív személyzetről, akár másokról, akik a Székely Színház történetének részesei, sorsának alakítói voltak. Kedves néhai öreg barátom, dr. Imreh Ernő, aki talán a Székely Színház alapító jegyzőkönyvét is írta, bizonyára fejcsóválva venné tudomásul, hogy nem írtam a színház egykori dzsentri főkönyvelőjéről, aki pisztolyával öngyilkosságot követett el, mert sikkasztással vádolták. Ernő bácsi elmondta nekem, hogy bebizonyosodott: Csath József (Jóska, ahogy én otthon hallottam róla) főkönyvelő tisztességes volt, de a szégyent, hogy tisztességét kétségbe vonták, csak így gondolta elkerülhetőnek. Azt is a lelkemre kötötte Ernő bácsi, hogy Sarlai Imréről írjam meg: süketen-vakon a mindennapi életben, de otthonosan, magabiztosan mozgott a színpadon. És Novák Pali bácsi, a köszörűs, acélkészítő, szivarrágó, sokat részegeskedő fémmunkás, aki a Cyrano előadásra tökéletesen elkészíti a lovagok fegyverzetét? 

Igaza van, Ernő bácsi, még sok drága emberről nem írtam, de hát én csak gyermekként írhattam minderről! Későbbi emlékeimet, szüleim vagy mások  elbeszéléseit is megpróbáltam beépíteni ebbe az emlékezésbe, de bármennyire fájlalom, nem helyettesíthetem azok emlékeit, akik mindezt felnőttként élték át.

Mondhatnám, hogy a Székely Színházhoz fűződő emlékeim végére értem, pedig dehogy: mindig fel fognak bukkanni újabb és újabb „kockák” abból a „filmből”, amelyet oly sokszor pergettem már magam előtt az elmúlt évtizedekben. Bevallom, fogalmam sincs arról, hogy a kedves olvasó, különösen az utánunk következő generációk sora, hogyan fogadja írásomat. Legnagyobb sajnálatomra azok a kortársak, akik velem együtt éltek át számos, itt leírt történetet, egyre kevesebben vannak. Bármennyire is ez az élet rendje, mindenki nehezen birkózik meg az elmúlással. Én legfennebb abban reménykedem, hogy ezzel az írással maradandó emléket sikerült állítanom azoknak, akik bearanyozták gyermekkoromat. Igen, a huszadik század sötét, ötvenes éveiben, az (okkal) annyiszor elátkozott proletárdiktatúra idején.

Milyen érdekes, hogy amint a Székely Színház állami színházzá vált, majd 1962-től kezdődően román nyelvű társulattal is gazdagodott, számomra is új élet kezdődött. Temesváron töltöttem a hatvanas évek nagy részét, és mire erősáramú villamosmérnöki diplomával visszatértem Marosvásárhelyre, 1968-ban, már csak az emlékek maradtak meg az egykorvolt hangulatról. Az új közigazgatási rend értelmében Maros megye székhelye  ugyanaz a város volt, amelyet rövid időre „hűtlenül” elhagytam, de már csak bennem, bennünk élhettek tovább az ötvenes évek emlékei. Az élet persze ment tovább, engem és generációmat is sodort magával, de a színházhoz tovább ragaszkodtam. Családom gyerekeink cseperedésével párhuzamosan is megőrizte állandó bérletesi „státuszát”, s  1973 után az eleinte idegen, de gyönyörű új hajlékban játszott színházi előadások még számos maradandó emlékkel gazdagítottak. Ha azoknak az éveknek az élményei másként rögzültek is bennem, mint a gyermekkori emlékek, azért el kell mondanom, hogy sokáig visszhangzanak bennem az akkor látott legjobb előadások, akár a marosvásárhelyi, akár az itt fellépő vendégszínházak teljesítménye. Felsorolni mégsem fogom, hiszen az erre hivatott és technikailag tökéletesen képzett műszaki személyzet és tudás már rendelkezésre áll, és nem szorul az ilyen érzelmes felidézésre, mint amilyenre írásommal vállalkoztam. 

Szerkesztette: Lázok János