Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Jótündérekre nemcsak gyermek- és idősotthonok, illetve más, köztudottan gyámolításra szoruló társadalmi kategóriák háza táján lehet szükség, hanem a mindennapok olyan banális színterén is, mint egy lakótelepi piac melletti bár. A hosszú, barna hajú, vékony asszony egyértelműen ezt a szerepet tölti be. Mindig van egy-két kedves szava, derűs megjegyzése a kliensekhez, de azokhoz is, akik ilyen-olyan alkalmi munkákat vállalnak a piacon, és a nap végén többnyire a szabad ég alatt térnek nyugovóra. Bizalmasan a nevén szólítják a világ számkivetettjei, akikhez olyan tréfálkozó szeretettel fordul, mintha egytől egyig éppen az ő pártfogására bízta volna őket valaki. De a bár vendégeivel is szívesen viccelődik, én például egy alkalommal a barátom javaslatára jégkockás csapvizet kaptam tőle a korsó hideg sör helyett. Nem kellett kérlelni, hogy mesélje el az életét, a kora délután kezdődő műszak előtt egy habos kávé mellett készségesen szemelgetett a mögötte lévő évtizedekből.
– Marosvásárhelyen születtem, de apai ágon a gyökereim Oláhdellőhöz kötnek – a nagyszüleim odavalósiak voltak –, anyai részről pedig Marosorbóhoz. A szüleim tiszta szívű munkásemberekként szeretetben neveltek fel engem és a hét évvel fiatalabb öcsémet. Szép gyermekkorom volt. Szentkirályon kezdtem az iskolát, második osztálytól pedig a marosvásárhelyi 4-es számú iskolába (sz. m.: mai Európa Általános Iskola) jártam román tagozatra. Mivel volt rá lehetőség, már az elemitől fakultatív magyarórákon is részt vettem, így tanultam meg magyarul. A középiskolai időszakra is szívesen emlékszem vissza, semmihez sem hasonlítható, romantikus évek voltak ezek. A 2-es számú ipari líceumba jártam, mechanikai karbantartó, fafeldolgozás szakon a miénk volt az utolsó végzős évfolyam. Szigorú tanárok oktattak, de a következetességük, igényességük a későbbiekben a hasznunkra vált. Szakmát adtak a kezünkbe, hetente volt műhelygyakorlatunk, ahol valóban elsajátíthattuk a mesterséget. 1983-ban ballagtunk, és tavaly megtartottuk a 40 éves érettségi találkozót, nagyon megható volt.
– A líceum után, gondolom, munkába állt – marasztaltam a régmúlt időt.
– Az Ilefor bútorgyárban dolgoztam a csiszolóknál. Harminc-negyven ajtó lecsiszolása volt a napi norma. Időközben férjhez mentem, és várandós lettem a fiammal, így hét év után szülési szabadságra mentem. Amikor az letelt, egy egészen új szakasz kezdődött el az életemben, ugyanis a termelésből „áteveztem” a kereskedelembe, pontosabban a sütemények világába. Elvégeztem az ehhez szükséges tanfolyamot, és a November 7-i Doina cukrászdában kezdtem dolgozni. A rendszerváltás után is még ott voltam, aztán a Papiu líceum melletti bárba kerültem. Mindig is szerettem az embereket, türelmem is van hozzájuk, így számomra öröm volt ez a munka, még ha meg is voltak a nehézségei. A későbbiekben az egykori Súrlott Grádics, a Croco bár vendégeit szolgáltam ki. Ott tudtam meg, hogy ezen a legendás helyen Ady Endre is megfordult. A Croco bárban sok idős kliensem volt, akik szívesen meséltek a régi Súrlott Grádics-os világról, és én, amikor csak tehettem, örömmel hallgattam őket. Ez után az időszak után egy évre munkanélküli lettem, majd egy éjszakai szórakozóhelyre, a Zambarába vettek fel takarítónőnek. Kilenc évig dolgoztam ott. Sok fiatal vett körül – nemcsak a vendégek, hanem a munkatársaim is a huszon-harmincévesek közé tartoztak –, és én nagyon sokat tanultam tőlük. Legfőképpen azt, hogy mennyire szorgalmas és együttműködő tud lenni ez a korosztály. A koronavírus-járvány vetett véget ennek a periódusnak, a szórakozóhelyek ugyanis akkor bezártak. A következő állomás már a mostani munkahelyem lett. Több korábbi kolléganőmmel dolgozhatom itt újra, jó érzés, hogy ismét összeterelt minket az élet. Amióta a kereskedelemben, illetve a vendéglátóiparban vagyok, megtanultam, hogy mindenki, aki betér hozzánk, kedvességre és figyelemre vágyik. Kicsit a kedvükben kell járni, hogy érezzék, fontos nekem az elégedettségük. Igyekszem is mindenkivel megtalálni a közös hangot, akár viccesen, akár komolyabban, ahogy a helyzet megkívánja.
– Meséljen a családjáról is – kértem.
– Két szép unokám van, a kislány 10 éves, a fiúcska 2 és fél. A nagyobbik unokám Angliában született, a fiamék ugyanis 9-10 évet kint éltek, öt éve jöttek haza. Mivel a fiam is, a menyem is dolgozik, délelőttönként én vigyázok a gyerekekre, dolgozni mindig délután, kicsivel 1 óra után járok.
Kávézásunk végén beszélgetőtársam a 17 éves kutyájáról mesélt, ami egy ideje olyan lett, mint egy öreg ember, nem lát, és nem hall, de amikor a gazdi otthon van, a házban mindenhova elkíséri.
– Nagyon félek, hogy elveszítem – sóhajtotta ki aggodalmát az ötvenes évei végén járó asszony, aki ezután arról beszélt, hogy amíg van ereje, örömmel dolgozik, ez neki olyan természetes, mint maga a létezés. A tanárain kívül a főnökei is mind szigorúak voltak, de ez így volt jó, mert világéletében szüksége volt egy irányító kézre – tette aztán hozzá.
– Az állatok mellett a virágokat is szeretem, és egyáltalán magát az életet. Mert az, ha nem is könnyű, nagyon szép, és minden pillanata megéri – nézett rám együttlétünk végén a lakótelepi báros. Áttetsző, kék szemeiben ott ragyogott a nyár végi ég.