Egy színész festményei
Ha a művészet csupán hangulat kérdése lenne, akkor kétely nélkül érthetnénk a táj üzenetét, s valószínűleg nem dúdolnánk, hogy árnyas erdőben szeretnék élni, merthogy mindannyian ott élnénk!
Ha a művészet csupán hangulat kérdése lenne, akkor kétely nélkül érthetnénk a táj üzenetét, s valószínűleg nem dúdolnánk, hogy árnyas erdőben szeretnék élni, merthogy mindannyian ott élnénk!
Lőrincz András Ernő képeit látva viszont talán fordítva gondoljuk, a hangulatnak a kérdése a művészet, és nemcsak azt igyekszünk megfejteni, hogy mit látunk, hanem azt is, hogy miért?
Hiszen Lőrincz András Ernő nem olyan amatőr festő, aki szabad idejében, ki tudja milyen lelki felszabadulás, kiegyenlítődés reményében, érdekében vagy hatására ragad ecsetet, hanem színész, aki időnként fest. Valószínűleg könnyen alkot, hiszen 1500 képét tartja számon, és tájképeihez nem társíthatunk 1500 tájfotót, mert fejből alkot. Pedig a képeken megtalálhatjuk Páll Lajos néhány domboldalát és kanyarodó dűlőútját, Gámentzy Zoltán fenyőit és domboldalait is, de ezek csak éppen pillanatnyi impressziók, hiszen említhetnők Csontváry felhőit is, ha a festmények motívumainak rokonait, előzményeit keressük.
Most is csak azért említettem ezeket, mert érzésem szerint Lőrincz András Ernő tudatos festő, aki a hangulat egységes mezejében komponál, nemcsak ábrázolja, de meg is szerkeszti a táj súlyviszonyait, és ötletszerűen engedi magát vezetni az ecset, a hangulat révén, hogy milyen tónusban, milyen alapszínt használjon.
De mindezektől függetlenül e festmények leginkább szembetűnő jellegzetessége a fényük.
A belső fényük.
Ez természetes, mondhatná a kívülálló, hiszen immár tudjuk, hogy nem valódi tájak képe amit látunk, hanem az alkotó szublimációi, aki hirtelen elénk vetíti vágyaink tópartját vagy a háttérben megnyíló tágas pusztát, amely a szabadságot ígéri, vagy ugyanennek a jelzésnek a másik formáját – a víz végtelen tükrét, amelynek másféle lényegét a diszkrét partvonal jelzi. Látunk viharban is megtörhetetlen erdőrengeteget, vagy egyszerű, alig egy-két méter mély erdei árkot, amely mégis szakadéknak tűnik, és miként a cseppben a tenger, ebben a tenyérnyi világban is megmutatja, hogy a kanyarulatban fölsejlő rejtély, a megriasztó nehézség és leküzdésük biztató reménye együtt kínálja a világ harmóniáját.
Valamennyi festménynek belső tüze van.
A tájak erőt sugároznak, olykor veszélyt, kihívást, olykor a mozdulatlanságot, a nyugalmat, amely erő is egyben. És minden esetben fényt.
Ez a fény a művész életkedvéből, bizakodásából fakad, hogy meg lehet találni a szépet, sőt, meg is lehet teremteni.
Gáspár Sándor
