Elindulni önmagunk felé

Asórákosi „orgonák”

Régi gyermekkori álmom vált valóra június 19-én, amikor megtekinthettem az alsórákosi „bazaltorgonákat”, minden idők egyik legjobb marosvásárhelyi tanítónője, a fáradhatatlan kirándulásszervező, Bárdosi Ilona jóvoltából. Hogy miért volt annyira fontos számomra ez a kirándulás? 

Ötödik osztályos koromban az akkori nagy gyűjtési lázban a színészképek után „rákaptam” a képeslapokra. A rokonok, ismerősök jóvoltából szépen gyarapodott a kollekcióm a világ sok érdekes tájáról érkezett színes képeslapokkal is, de a kedvencem, ami mélyebben megérintette gyermeki fantáziámat, két fekete-fehér képeslap maradt. Az egyiken enyhén barnás árnyalatban az Ünőkő volt látható, egy 1910-es felvételen pedig az alsórákosi bazaltorgonák. Felnőttként Erdélynek erre a két pontjára szerettem volna eljutni. Bár a csúcsra nem, de kedves ismerősöm, a világutazó Veress Zsombor segesvári gyógyszerésznek köszönhetően az Ünőkő lábához elértem, az alsórákosi út azonban sokáig nem jött össze. Amikor júniusban volt kolléganőmmel, Bárdosi Ilonával találkoztam, és elmondta, hogy Alsórákosra szervezett kirándulást, és maradt még két hely, megragadtam az alkalmat. A körút során látottak, hallottak kitörölhetetlenül bekerültek emlékezetem tisztaszobájába, legkedvesebb élményeim társaságába. 

Mivel a tanító néninek köszönhetően ismerkedtem meg Kárpátaljával, tudtam, hogy mi vár rám az úton, és ezúttal sem csalódtam. Lelkesedése, az erdélyi tájak iránti szeretete, alapos felkészültsége, kifogyhatatlan energiája, jókedve ezúttal is magával ragadott. Mindössze egy, de fontos dolgot mulasztottam el az itthoni melegben: hogy megtekintsem a másnapra várható időjárást. 

Segesvár, Brassó irányában indultunk el, s bár ezúttal is mindenki kézhez kapta a gyöngybetűkkel írt „útikalauzt”, vezetőnk minden településről elmondta, amit egy erdélyi embernek tudnia kellene. Részletesen kitért a segesvári, majd a kőhalmi vár történetére, számomra ismeretlen epizódokkal is megtűzdelve a bemutatót, ahogy mindkettő mellett elhaladtunk.

Kőhalom után tértünk le a főútról a Homoród menti nagyközség felé, ahol a több mint egymillió évvel ezelőtti bazaltlávás vulkáni kitörés emlékét őrzi a közel százhektárnyi természetvédelmi terület (a Natura 2000 – Homoródi Dombságok program részeként). 

A terület három legfontosabb érdekessége az egymillió év körüli bazaltorgonákon kívül a vulkanikus eredetű Smaragd-tó és a salakbányának emlegetett Hegyes-domb nevű, vörös színű vulkáni képződmény, amely mély bányaudvarból emelkedik ki. Mivel a Djambo című film forgatására bérbe vették, egy éven keresztül nem lehet megközelíteni. De nem is arra vágytam, miközben a helyszínre érve ritkásan, majd egyre sűrűbb cseppekben esni kezdett az eső. A Smaragd-tó felé indultunk először, amely a vulkáni kürtőből kitermelt láva helyén keletkezett, és csapadékvízből, valamint a mélyén lévő forrásokból táplálkozik. A zöld és a kék egymásba olvadó árnyalataiban játszó gyönyörű víztükörre azonban vékony szürke fátylat vont az eső, így eredeti szépségét, színét a fénykép nem tudja visszaadni. Szívesen nézelődtem volna, de egyre jobban esett, és segítségre nem számíthattam. Felelőtlen kirándulóként sajnos sem esernyőt, sem esőköpenyt nem vittem magammal, és a lábamon is nyári szandál volt csak. Mivel a bazaltoszlopokat is szerettem volna látni, amelyek ellenkező irányban vannak, futólépésben indultam el az oda vezető úton. Szép virágos rétek között szedtem a lábam, míg végre megpillantottam, amire több mint fél évszázada vágytam. Két, sőt három helyen is a domb oldalában sorfalat állnak a bazaltorgona sípjai. Van, ahol hat-nyolc méter magasak az ötszögű oszlopok, melyek fölött kétméternyire a bazaltlávafolyás nyoma látható, majd újabb méteres oszlopok sorakoznak. Az időtlenség üzenetét hordozó „hangszereket” a mezei út túlsó oldalán szörnyet formázó növényzettel benőtt sziklaalakzat őrzi. Szerettem volna az oszlopok tövéhez leereszkedni, közelebb menni és megtapintani, de már a szó szoros értelmében bőrig áztam. Így aztán futólépésben tettem meg az utat az autóbuszig, ahol a kellemes melegben reménykedtem, hogy előbb-utóbb megszáradok. Időközben megérkeztek a kirándulótársak, és dr. Soós Ildikó geológus előadást tartott a hely történetéről. Legnagyobb meglepetésemre megmutatta annak az 1910-ben készült képeslapnak a felnagyított másolatát, ami az én gyermeki fantáziámat annyira megragadta. 

A kirándulás következő állomása a település híres műemléke, a Sükösd-Bethlen reneszánsz várkastély volt. A korabeli leírásokhoz képest az idő vasfoga, az emberi nemtörődömség, a sokáig tartó gazdátlanság által megviselt, a szocializmus éveiben raktárnak, istállónak is használt épület látványa tárult elénk. 

Sükösd György, Bethlen Gábor fejedelem tanácsosa, korának tekintélyes főura kezdte el az építtetését. Orbán Balázs még kibetűzte az 1624-es évszámot tartalmazó feliratot. A kastély négy sarkában négy, kívül kerek, belül nyolcszögű bástya állt. Az épületet több kőfal védte, köztük vízárokkal, a bejárat fö-lött csigákkal, felvonható kapuszerkezettel. Az építtető halála után a kastély 1694-ben a Bethlen Sámuel, Küküllő vármegye főispánja, Maros székely szék főkapitánya, Árva Bethlen Kata édesapjának a tulajdonába került, aki magasabbra emeltette a bástyákat és a falakat, a bejáró fölé tornyot építtetett, amelyen a kígyós Bethlen-címer látható kőbe vésve. Az ő idejében még állt a gazdagon díszített lovagterem, amelyből mára semmi sem maradt – válogatok a kastélyról készült szórólapon közölt leírásból. Bethlen Mihálytól az Erdélyi Kereskedelmi és Hitelbank Rt. vette meg, majd a legnagyobb részvényes, gróf Teleki Sámuel tulajdonába került, akitől a helyi közbirtokosság 1903-ban vásárolta meg a várkastélyt és az uradalmat. 1918-tól a pusztulás évei következtek, majd a rendszerváltás után újra a helyi közbirtokosságé lett. Tennivaló van bőven a lepusztult épületen, kérdés, hogy kapnak-e anyagi támogatást a restaurálására. 

Bár Nyirő Józsefnek Alsórákoson is van emlékszobája, hiszen 1931-ben oda vonult vissza gazdálkodni, Székelyzsombor, a szülőhely felé tartottunk. Köves út vitt a településre, amelynek szász lakosságát hajdan a pestisjárvány tizedelte meg, és a környező falvakból telepítettek helyükbe székelyeket. A fallal körülvett nagy evangélikus templom lelkésze, Kunos Lajos mutatta be a települést, reménységgel a hangjában, majd Nyirő József szülőházát látogattuk meg. Július 28-án lesz 132 éve, hogy a helyi iskola igazgatójának fiaként világra jött, és szülőhelyén a 2004-ben felavatott szobra, a szépen berendezett emlékszobában pedig fényképes életrajza és posztókötésű művei tekinthetők meg. A katolikus plébánosból lett újságíró, író, az Erdélyi Szépmíves Céh egyik alapítója ígéretesen indult a helikonista szerzők között. Első elbeszélései (a Jézusfaragó ember) a székely falu világát, embereit elevenítették meg a költőien szép próza nyelvén. Hasonlóan sikeres volt regényes önéletrajza, az Isten igájában. Az idősödő Wesselényi Miklós a főhőse történelmi regényének, A sibói bölénynek, amelyből az útikalauzban olvashattunk tanulságos idézeteket. A Mezőség pusztuló magyarságáról szól a Néma küzdelem című regénye. 

Székelyzsomborról Homoródújfalu felé haladtunk tovább, ahol három megye, Hargita, Kovászna és Brassó határa találkozik. Ott van Rika erdeje, ahol a legenda szerint Attila hun király feleségének, Rékának a vára állt, holttestét pedig a patak medrében temették el, sírját kővel fedték be, hogy titokban maradjon. Látnivalókban gazdag székely falvakon – Oklánd, Homoródkarácsonyfalva, Homoródalmás, Lövéte – haladtunk át, több idő birtokában mindenikben érdemes lett volna megállni, majd a Szentegyháza hatá-rában levő Huntanya vendéglőben fogyasztottuk el az ízletes ebédet. Onnan Székelyudvarhely felé siettünk, hogy a szejkefürdői Mini-Erdély parkban megtekinthessük az erdélyi várak, kastélyok, templomok makettjét. 

A kirándulás utolsó eseményeként a szejkefürdői dombtetőn, egykori birtokán Orbán Balázs, a nagy székely író, történész, etnográfus kopjafás, féldomborműves síremlékét tekintettük meg, amelyet Orbán Áron székelyudvarhelyi szobrászművész tervezett. Többen közülünk sokadszorra mentünk át a 14 székely kapun, amelyek közül az utolsót, „galambdúccal a homlokán”, halála előtt két évvel Orbán Balázs faragtatta. A kapukat Sütő András az élet és a halál kapuinak nevezte, amelyek alatt Orbán Balázs sorsa is „a kényszerűségek példájává alakult” – hangzott el többek között a kirándulás vezetője által felolvasott esszében (Orbán Balázs kapui). Abból idézünk: „… beutazta Kelet egzotikus világát is, az igazi Nagy Utazás mégis az itthoni volt. Ez a nehezebb s az eredményesebb is: batyut kötve elindulni – önmagunk felé”.  Az út végén mit is tehettünk volna egyebet, megbizonyosodva arról, hogy a menyasszonynak öltözött bodzabokrokkal, fehér fürtös akácfákkal szegélyezett utak mentén mennyi látnivalót, szépséget tartogató földön élünk. Köszönet az élményért, a régi vágy beteljesüléséért.