Erdély

Baja város egyik terén Jelki András szobra áll a földgolyón. Annak a lüktető szívnek a vérerein, gyökerein, melyet Erdélynek hívnak, Kerekes Péter Pál marosvásárhelyi fotóművész járt, és elhozta rügyeit, virágait az érdeklődő baráti társaságnak. Negyven képen mutatja be Erdély tájait, hagyományait, sorsfordító pillanatait. A negyven kép egyben jelkép. Negyven évig vándoroltak a zsidók, míg megérett a helyzet arra, hogy belépjenek az ígéret földjére. Negyven napon át esett az eső az özönvíz idején, míg a bárka felemelkedett a föld színéről. Negyven napig tartózkodott Jézus a pusztában, míg legyőzte a gonosz kísértéseit. A negyvenes szám jelenti azt a jelképes időt, amelyre szükségünk van, hogy valamit megértsünk, hogy a metamorfózis megtörténjen. Negyven képben vagy negyven kép által felidézett egyetlen pillanatban megtalálni Erdélyt. Hogy akik Szent Anna-tavába tekintettek tegnap, száz évvel ezelőtt, ma vagy ötven év múlva, ugyanazt lássák, amit a költő, s amit Kerekes Péter Pál és Ibolya, aki e helyek szellemétől érintett költők sorait válogatta a képek mellé. A vulkanikus mélységeket rejtő víz tükrén Erdély tekint ránk a mélyből. De Erdély kacag ránk az ezer székely lány nevetéséből, tör fel a mezőségi tavasz közepén álló gémeskút eget kémlelő pislogásából. Erdélyt fogalmazza és határozza meg sziklák és gyors sodrású patakok beszélgetése, a Királyhágó Körös mosta szakadékaitól a Nagyhagymás és Olt szakadásáig. Felszakított erdélyi sebekből kiált Erdély fájdalma. A harkályrágta fa sikolyában Trianon keserű szaga szivárog fel a fa odvából, mintha történelmi boszorkánykonyha volna. Vízbe fojtott templomok néma fohászából az Erdélyre zúdított kommunista diktatúra poklának emlékei kísértenek, és éppúgy a kapitalista Baál pénzszomjas istene is farkasszemet néz velünk a cián gyilkolta halak kifordult szeméből, ledózerolt házak lakóinak árvaságából. De Erdély nem hagyja magát. Parasztházak recsegő tornácai előtt legények torkából ágaskodik a virtus, mert gazdagabb az öröm, ahol sokan együtt örvendeznek, s énekelnek muzsikaszó mellett farsangégetéskor vagy szüreti bálra toborzó nótázásban. Kalotaszegi lányok, gyimesi legények bokrétáin, pirospozsgás feszülő arcbőrükön az életvágy virágzik. A más hitét hinni nem kis dolog – érzése ellenére a Mária úton százezrek zarándokolnak minden bazsarózsás pünkösdkor a Tolvajos-tető hármas keresztje alatt, és beereszkednek a Csíki-medencébe. Ott a magyarok Nagyasszonya letekint rájuk az égből, kisimítja a ráncokat, meleg fészekké teszi az édesanyák ölét, erősíti a legények karját, hogy egy talpalatnyi föld se maradjon bevetetlen, kaszálatlan, hogy ringjon a magyar búzakalász a földeken, s a fekete bivalynak is legyen hová hazamennie. Mert micsoda Erdély? Isten áldotta táj. Bugyogó források és vadvirágok tündérkertje. Lódobogás a Bekecs alatt. Békés estéli harangszó a Maros partján. Erdély az, ahogyan a székely ember megvakarja feje búbját, ahogy évődik az asszonnyal, tréfálkozik a medvével és a kupicával. Erdély az, ahogy megterítik az asztalt, és kitárják a vendégek előtt a kapukat. Erdély szénaillat, lovas szekerek csikorgása. A hazatalálásnak az az irrealitáson túli valósága, hogy elvették, mégis a miénk, máshol vagyunk, úgy is benne vagyunk. „Erdély az, aki köszöni szépen éppen múlik. Küszködünk benne halálunkon túlig. Nem adjuk, úgyis oda van.” (Egyed Emese). Kerekes Péter Pál mindezt nemcsak tudja, hanem látja, mert a fotóművésznek három szeme van: szeme, szíve és a lencséje. Ez személyes vallomása. Kerekes Péter Pál 75 éve született. Akkor pillantotta meg először a fényt. Azóta a fény adta lehetőségek megvilágításában látja az erdélyi tájat, a tájban mozgó bogarakat, sugdolózó lombokat, pajkos legényeket és leányokat. Nemcsak látja, hanem láttatja. Nemcsak felfedezte, hanem másoknak is megmutatta. Kányádi Sándor hitvallásának fókuszában villog a fotós tevékenysége, mert „aki megért és megértet, az egy népet megéltet”. Ezzel a varázserővel mondhatjuk, hogy aki lát és megmutat, az egy népet nem untat. Háromnegyed százada mindig felizzó fénnyel és feleségével járja az erdélyi tájat, hegyeket, barlangokat. Gyűjtik a benyomásokat, a virágokat, gombákat. Barátaikkal feltámasztják az Erdélyi Kárpát-Egyesületet, ibikumot préselnek, táncra perdülnek, énekelnek. Olykor, mint az Egyeskő, semmit se mond. Feje körül az Úr lelke borong. Akkor készül a fotó. Félrelépik, elbújik, villámlik, és kész a varázslat. Varázscseppet cseppint italunkba, hogy beleszerelmesedjünk az erdélyi tájba. Isten éltesse, és adjon jó fényeket munkájához!

Henter György