Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Gálfalvi Zsolt idén novemberben töltötte be nyolcvanadik életévét – ez alkalomból a marosvásárhelyi Bolyai Klubban születésnapi irodalmi estet szerveztek barátai, amelyen az írót, újságírót, szerkesztőt, a hazai magyar művelődési élet kiemelkedő alakját méltatták és köszöntötték.
A jelenlévők érkezésekor a Tiberius vonósnégyes két tagja – Molnár Tibor és Molnár József – játéka vezette fel az eseményt, amelynek első mozzanataként Benedek Botond színművész mondta el Kovács András Ferenc ez alkalomból írt Levél Gálfalvi Zsoltnak című versét, majd az est házigazdája és ceremóniamestere, Markó Béla olvasta fel Tartós példa című születésnapi méltatását.
– Nagy forgalom volt a damaszkuszi úton 1989 után. Sokan a körülményekhez igazodtak, néhányukhoz azonban a körülmények igyekeztek igazodni. Utóbbiak közé tartozott Gálfalvi Zsolt is, akinek '89 után nem kellett öltönyt és nyakkendőt vennie, mert ő addig is abban járt. Csakhogy ez nála polgári viseletet jelzett az elvtársi időkben. A 80 éves Gálfalvi Zsolt szellemében, erkölcsében ugyanaz maradt, emberi, közéleti tartása változatlan. Soha nem irtózott a feladattól, és időről időre váratlan eredményeket tudott felmutatni. Akárcsak erdélyi elődeinél, nála is az életmű része a felelősségvállalás. Egy alakoskodó világban a jellem átjárást képez az ideológiák között, ő mércét teremtett bölcsességével. Esetében nem a hely alakítja az embert, hanem az ember a maga helyét. Ő úgy alakította ezt, hogy észre sem vesszük az eltelt idő súlyát.
Földes György budapesti történész Erdélyi Prospero címmel írt köszöntőbeszédet. – Erdély nem sziget, mégis van Prosperója. Nem igazi, de valóságos. Nincs szellemi, túlvilági hatalma, Gálfalvi Zsolt mégis rá emlékeztet. Bölcsesség és erkölcs egymásra emelő összefonódottsága. Mindenhol híd akarna lenni, asztalhoz ültetné a harcosokat, hogy egy pohár bor mellett beszélgessenek egymással, és ne harcoljanak. Soha nem akart több lenni önmagánál, a mértékletesség és az ügy iránti alázat jellemzi munkásságát. Ha ellenfele lennék, sem kerülném el a háza táját. Az erdélyi Prospero egész életét a nép és a kultúra szolgálatával töltötte. Hivatása volt az egyetemes kultúrát nemzetivé tenni. Vallja, hogy a sorsközösség az, ami nemzetté emeli a népet. Máig lenyűgöznek a kilencvenes években írt cikkei. Ezek nem a múltat képezik, hanem a sokak számára elérhetővé tett bölcsességet jelentik. Párbeszéd és tisztelet – ezek az ő kulcsszavai.
Gáspárik Attila hozzátette: – Nagyon bonyolult Gálfalvi Zsolt-képem van. Gyerekkoromban felnéztünk azon magyar értelmiségiek egy részére, akik Bukarestben éltek és dolgoztak. Ő is közöttük volt. Közéleti megítélése azon kontextusban érdekes, hogy abban az időben ki mit tudott elérni. Miután átvette a Marosvásárhelyi Állami Színház vezetését, prosperáló, igen nyitott intézményt varázsolt belőle. Máig hiányzik színháztörténetünk azon része, amely ezzel a periódussal foglalkozik – mondta Gáspárik Attila, majd születésnapi ajándékként Illyés Gyula – akivel Gálfalvi ’56-ban ismerkedett meg és ’82-ig tartotta a kapcsolatot – Koszorú című versét szavalta el.
Az est zárómozzanataként Markó Béla beszélgetett az ünnepelttel. A számos történettel gazdagított beszélgetés felvezetőjeként elárulta, azért volt képes 1979-ben olyan magyar nyelv- és irodalom tankönyvet írni, amelyet ma is szóról szóra vállalni tud, mert annak idején Gálfalvi Zsolt tartotta a hátát a tartalomért.
– Nagyon köszönöm ezt az estet, de a realitásérzékemet természetesen nem vesztettem el – mondta a beszélgetés folyamán Gálfalvi Zsolt. – De éreztem a megértést az iránt, amit tenni próbáltam, amiért dolgoztam. Mert az talán összeköti mindazokat, akik a magyar nyelv mint egyetlen egyetemes hazánk elé teszik le koszorújukat. Értelmesen élni, dolgozni csak akkor lehet, ha felelősséget érzünk az emberi értelem iránt. Mert ez a legnagyobb hiánycikk. Mégsem panaszkodnak az emberek miatta. Az értelem esélyein munkálkodni és megteremteni a szóértés légkörét – ez is a felelősség kérdéséhez tartozik. A legnagyobb tévedés, ha leírjuk a felelősségtudatot, mert azon kívül nincs sem alkotás, sem szabadság, sem teremtő erő. Noha az esztétikai érték mindenek fölött való, ha az ember kisebbségbe született, és azt vallja a magáénak, akkor vannak pluszfeladatai is. Ezekről lemondani nem dicséretre méltó. Thomas Manntól tanultam, hogy mindenféle totalitarizmus feltűnése ellen minden lehető eszközzel tiltakozni kell. Az ember azért tud egy helyet a magáénak vallani, mert érzi, ott tud igazítani a világon egy keveset. Bukarestben nagyon jó szellemi kapcsolatokat találtam, egy olyan helyet a világban, ahol lehetett tenni valamit. De nagyon szerettem Vásárhelyen és Kolozsváron is élni, utóbbiban különösen. De az már nem az a város.
Ami a mai irodalmat illeti, nagyon összetettnek, változatosnak találom. Minden ellenkező vélemény ellenére bízom az irodalom jelenében, jövőjében. Igaz, a dilettantizmus nagyon felvirágzott, szörnyű zöldségek is megjelennek. De ez nem aggaszt. Ami igen, az az elkeseredett düh, elfogultság és a tárgyilagosság azon hiánya, amit a közélet és a politika elültet az irodalomban. Az irodalom soha nem volt a béke szigete, de esetében egy más minőségű gyűlöletről kellene szó legyen, amely megpróbálja szolgálatába állítani a politikai élet jelenségeit. Az a politikai elképzelés, hogy a kényelmes, könnyű hatalomgyakorlást a legsötétebb manipulációk alapján kell érvényesíteni, felfoghatatlanul káros. De remélem, hogy a tisztes ipar is virágozni fog még egy ideig.