Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Vagyis szórványban, olyan dél-erdélyi településeken, ahol immár hosszú ideje kisebbségben élnek a magyarok, s a szászok még inkább. És a többségi románok között romák is laknak szép számban. Megtekintésre feltétlenül érdemes kiállítás ad átfogó képet erről a marosvásárhelyi Bernády Ház emeleti galériáiban. A tárlat a Hargita Megyei Kulturális Központ kezdeményezésére, a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesülete közreműködésével jöhetett létre. Tavaly húsvét táján e kettős szervezésben keresték fel a csíkszeredai intézmény által összehívott fotósok ezt a vidéket, hogy a hagyományos fotótábor-sorozat folytatásaként ezúttal ne egyetlen székelyföldi településen fényképezzék le a megörökítenivalókat, hanem egy héten át helységről helységre utazva, több faluban, községben rögzítsék mindazt, ami számukra érdekes. Tizenegyen voltak, felvételek ezreivel tértek haza, ezekből válogatták a kiállítás anyagát, amelyet Nagyszeben és Csíkszereda közönsége után láthatnak a vásárhelyiek. A rendhagyó táborozás képi emlékét albumban is fel akarják mutatni. Van mit, noha a fotós csapat irányítója, a főszervezőket képviselő kiváló fotóművész, Ádám Gyula váltig hangoztatja, hogy ne művészfotókra számítson a közönség. Szándékuk mindenekelőtt dokumentációs jellegű volt, és ezt a kiállított anyag is tükrözi. Ősi örökséget, néphagyományt, műemlékeket, megőrzött hagyatékot és romos, roncsos látványegyüttest, helyi kuriózumot és általános mai sajátosságokat, tájat és embereket, lakott környezetet és pusztuló civilizációt fotóztak, de ha uralja is a tárlatot a szociofotó, bőven van ott olyan kép, ami művészileg is megérinti a szemlélőt, érzelmileg, hangulatilag is nyomot hagy benne.
A csíki, udvarhelyi, kolozsvári, budapesti, de még a szebeni fotográfusok is meglepődve tapasztalták, mennyi mindenre kell rácsodálkozniuk ezen a környéken. Mi, marosvásárhelyiek is eléggé ritkán járunk arrafelé. Esetleg Szeben az úti célunk, és amikor odarobogunk, nem állunk meg az út mentén, nem térünk ki a fotókon feltűnő helységek irányába. Pedig érdemes lenne. Vannak, akik Bólyát, Bolyai Farkas szülőfaluját rendszeresen felkeresik, de már Kerc, Oltszakadát, Vízakna, Kiskapus például kiesik a látókörünkből. E tárlat biztos sok embert meggyőz: ezekre a helyekre is el kell menni. Nemcsak idegenben találkozhatunk rendkívüli dolgokkal, ez az aránylag közeli tájék is gazdagon kínálhatja az élményeket. A kedvcsinálók – Ádám Gyula mellett Arany Ferenc, Erdély B. Előd, Magyari Hunor, Pál Ákos, Szentes Zágon, Szőcs Lehel, Urbán Ádám, Veres Nándor, Molnár Attila és Márton Ildikó – sem valószínű, hogy utoljára utaztak erre a tájra, ahol mindenik etnikum a maga módján próbálja átörökíteni értékeit, szokásait, miközben egymásra hatva, egymással összefonódva éli meg az ott sem könnyű mindennapokat.
Nyilván számunkra az a legfontosabb, hogy az ottaniak miként tartják meg, netalán veszítik el magyarságukat, s a fotók nagyobb hányada is ennek jegyében fogant. Tanúságuk szerint van miért keseregni, de a képek életörömöt is jócskán tükröznek, optimizmus is sugárzik a falakról. Elégtétellel figyelhetjük, hogy például az oltszakadátiak, ahol még erőteljes a magyar közösség, milyen büszkén hordják az 1800-as években készült szép viseletüket, vagy hogy a zenészek kísérte legények egymást átkarolva milyen lelkesen vonulnak húsvét másodnapján végig a falun minden lányos házhoz locsolni, úgy, ahogy elődeik és azok elődei is tették. Együvé tartozásuk lélekerősítő érzése, identitástudatuk egyértelműen leolvasható a fotókról. Magánnyal, nem egy elszomorító jelenséggel is szembesülünk a kiállításon, mégis tartós jó benyomással távozhatunk a galériából.