Európa tordai malaca
A földrész nyugatibb részére költözött barátom rossz alvó; éjszakánként a román hírtévék perpatvarkodásain mereng, majd hosszú e-mailekben füstölgi ki magát valamelyik közösségi portálon, illetve harcosan „kommentel” a hozzám is eljuttatott, „közös” magánleveleiben.
Még felkiáltsz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...” De már tudod: igen, lehet... (Márai)
A földrész nyugatibb részére költözött barátom rossz alvó; éjszakánként a román hírtévék perpatvarkodásain mereng, majd hosszú e-mailekben füstölgi ki magát valamelyik közösségi portálon, illetve harcosan „kommentel” a hozzám is eljuttatott, „közös” magánleveleiben. A hatalom természetét, színeváltozásait azonban ki tudná igazán? A multilaterál diktatúra bukaresti folklórbizsuját idézve óvtam a csalódástól. Ami elvevődik, vissza nem adódik (ce se ia, nu se mai da) – maga is gyakran emlegette –, mégsem ingathattam meg eltökélt hitében: hogy ez már az új román ellenzék, amely végre kiépíti politikai hadállásait, és a valóságos demokrácia hídfőjéről vezényli győzelemre a minőség forradalmáért hadrendbe álló milliókat.
A minap megírta: konyec filmá. Mentálhigiénia – ez mostantól a kulcsszó. Nyomorúságunk egyik „szervezőelve” volt már a hatvanas évek végén, kötelező katonai szolgálatunk alatt. Mondogattuk egymásnak: kíméld magad, vagyis „nu te consuma” – és lám, túléltük. Mentálisan is (?) megúsztuk az idő növekvő távolából mindinkább puccsnak látszó decemberi forradalmat, a bányászviziták következményeit, a fekete márciust – és bár kisebbségi stratégiáink kompromisszumos taktikákká morzsálódva porladoznak, mint a székely himnusz képzavart sziklája, azért még élünk, és orvosra várunk, mint szent hazánk és hős nevünk Bánk bán áriájában.
De a hírtévéktől barátommal együtt (v)érzékeny búcsút veszünk. A csalódás otromba, mégis: ágyő kerekasztali toksós reveláció!... Mert lám, legvitézebbül csörtéző „ellenzéki kedvenceink” is: szépeszük nindzsakardját géppuskára váltva, a populáris hadova legalpáribb sorozatait eresztik, a megértés legkisebb szándéka nélkül, a kisebbségi gondolkodás képviselőibe.
És nem riadnak vissza a kilencvenes tavasz tüntetési szekusprovokációitól sem. Várható volt, mégis hihetetlen. Tudhattuk volna pedig egyszer s mindenkorra, hogy a győztes utód hatalmi háborújában nincs vesztett csata, frissen kiképzett csapatai visszavonulást mímelve legfeljebb hadállást cserélnek; hogy pőre anyagi érdekek kegyetlen bozótharca dúl a Somos alatti dzsungelben; és azt is megtanulhattuk volna, hogy az ilyen helyzetekre nincs megoldás. Igaz, igaz: a politika az okos egyezkedés művészete. Zsigerből nekünk sem szabad politizálni. De hát kampány van, az áldóját! – és ilyenkor minden kompromisszum vereségnek látszik.
Közben két-háromnaponként váltják és mindjárt ki is oltják egymást a kisebb-nagyobb korrupciós botrányok, a politikumot rákos daganatként át- meg átszövő alvilág leszámolási és letartóztatási, kihallgatási és ítélethirdetési „szenzációi”, a napi komiszságok és gyilkosságok – mindez a gátlástalan szájtépés kampányának irtóztató kép- és hangzavarában.
Barátom azért még visszalő egy Schengen-rakétát. – Románia most ismét Európa tordai malaca. Elnöki farkincáját csóválgatva rózsaszínű haragjában, újra és újra csóré farával fordul a holland tulipánokkal kirakott vályúnak.
És kitalál egy új fogalmat: eurómoslék.
Kell ez nekünk?
