Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2012-05-11 12:22:21
Madarász Leventének
Csak az est hűvösébe burkolózott hegycsúcsokon
pihenhetünk mi le,
a Retyezát magas kőpartjaiban, gyenge lázadók…
Ahol az égben megannyi csillag tejfátylas kavalkádja zsong,
irdatlan nyugalommal sistereg, lüktet, űrszondák siklanak fel és
le, és a tó megüresedett éjszakai tükrében a kiteljesedett
Hold már-már másvilági visszfénye lidérces, vakító ürességgel áll –
akár egy kigyulladt, bódult reflektor…
Mintha egy másik világon sütne át, telt korongja a hegytetőkön
túl, annyira szenvtelen, izgató és nyugodt.
És hirtelen (a lelassult lélegzetvételek között) jobban érzed ilyenkor
kimerült hátadat, fáradt izmaidat, a tüdődet, sérülten a bokád. S a testeden túl
azt is, ami van, ahogy kiizott egykor ez a nyamvadt Teremtés,
és fenntart, hogy csodákba érj, hogy nehéz hűségével tart minket és
enged el e világ…
……………………………………………………………..
Másnap, ha fenn az út végéhez érnél,
dőlj le, és bámuld, csak bámuld a halott völgyeket... (…)
Mert a ködtenger mindenre szétárad
s ha majd lassan kitisztul, ifjúságunk dús káprázatában
a felnőttkor kopár sziklagerincei egymásra torlódnak, tartanak,
összezúzottan is tündökölnek.