Fél esztendőm hatalom…
Egy évvel ezelőtt meghoztam egy merész, ugyanakkor értelmetlennek tűnő döntést: megpróbálom elnyerni a féléves Erasmus-ösztöndíjat, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanulhassak.
Egy évvel ezelőtt meghoztam egy merész, ugyanakkor értelmetlennek tűnő döntést: megpróbálom elnyerni a féléves Erasmus-ösztöndíjat, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanulhassak.
Merész, mert a sok utánajárás, bürokratikus döccenő mellett feltevődött bennem a kérdés, hogy elég vagyok-e a nagyvároshoz, a neves egyetemhez, a teljesen ismeretlen környezetbe való beilleszkedéshez. Értelmetlen, mivel erre az egyetemre csak egy helyet biztosítottak a pályázóknak, így az előző félelmeimből szorongást gyártva elkönyveltem, hogy úgysem kapom meg, nincs mitől félni.
De megkaptam.
Ami ezután következett, az volt csak igazán izgalmas. Úgy beilleszkedni egy (főként) Európa minden szegletéből verbuválódott csapatba, hogy közben magyar egyetemen tanulok angol szakirodalomból.
Csak, hogy a közvetlen környezetemet bemutassam, elmondom, hogy szobámat egy lengyellel osztottam meg, jobbra mellettem egy olasz és egy török, balra egy holland és egy spanyol élt. De ugyanebben a társaságban megismerkedtem román, holland, ír, japán, amerikai, cseh, szlovák, portugál egyetemistákkal is.
Bármennyire is hihetetlennek tűnik, nagyon jól megfértünk egymás mellett. Bár kezdetben nagyon szkeptikus voltam aziránt, hogy öt hónap alatt ilyen különböző kultúrából jövő, más nyelvet beszélő emberek hogyan fogadják el egymást, kellemes csalódásként könyvelhetem el, hogy rövid idő alatt barátokká váltunk.
Mindez csak azért valósulhatott meg, mert egymásra voltunk utalva, és ezt a tényt nem elkeseredetten, hanem őszinte nyitottsággal fogadtuk. Mindenki kíváncsi volt a másik otthonára, a szokásokra, a megszámlálhatatlan „nálunk ezt úgy mondják, felénk ezt úgy szokták” kezdetű mondatokra.
Miután mindenki megértette, hogy hogyan lehetséges az, hogy én Romániából jövök, de tudok magyarul (szinte senki nem tud semmit Erdélyről, ha mégis, az kimerül a Drakuláról szóló történetekben), a csapat önkéntes fordítójává és tolmácsává váltam. Látni felnőtt embereket, ahogy számomra egyszerűnek tűnő magyar szavakat próbálnak kibetűzni századszorra, majd lesik az arcomat a visszajelzésért, ráébresztett arra, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy tudok magyarul.
Az egyetemen magyar tantárgyakat vettem fel. Figyelmeztettek, hogy nehezebb, mint az erasmusosoknak szóló órák, komolyabban veszik a tanárok, de szerettem volna kipróbálni, hogy milyen igazi „eltésnek” lenni.
Bár sok minden más, mint amilyennek elképzeltem, mégsem csalódtam: olyan emberek előadásaira járni, akiknek az írásait azelőtt szakirodalomként olvastam, különleges tudáshalmozást jelentett számomra, a lelkesedésem a szemeszter végére se csökkent.
Ebben a sokféleségben telt fél évem. Ezért a fél évért vagyok nagyon hálás mindenkinek, aki picit is hozzátett ahhoz, hogy ilyen legyen. Ebben a fél évben bizonyosodtam meg arról, hogy annál, mint elmagyarázni külföldinek, hogy mit jelent Erdély, csak egy összetettebb feladat van: elmagyarázni egy magyarnak, hogy milyen erdélyinek lenni.
André Krisztina
