Flamingófélék családja

Rózsás flamingó (Phoenicopterus ruber)

Nagysága a 160 cm magasságot is meghaladja. Ezek a madarak dürgéskor nagy lármát csapnak, magasra nyújtják nyakukat, a fejüket rázzák, és gyakran nyitogatják szárnyukat. Ilyenkor rajtuk három szín váltogatja egymást: a kárminpiros, az evezőtollak feketesége és a szárnyak aljának finom, lángoló rózsaszíne. Nász idején hetekig násztáncot járnak, veszekednek, majd párokat képeznek. A párzás, a fészeképítés és a tojások lerakása egy csoporton belül rendszerint egy időben kezdődik. A magányos párok ritkán tudják felnevelni fiókáikat. A legnépesebb flamingótelep Északnyugat-Indiában alakul ki kétévenként, amikor a nagy sós sivatagot elönti az ár. Ilyenkor ott legalább százezer pár költ. Telepet alakítottak ki Afganisztánban, Kazahsztánban, Tunéziában, Kelet- és Dél-Afrikában. Trombitahangjukat leginkább repülésük idején hallatják. Magyarországon több alkalommal megfigyelték őket. 

Rilke* jeles német költő Párizsban, a régi Állat- és Növénykertben figyelte meg lángoló színüket, méltóságteljes járásukat. Ebből az élményből született A flamingók című híres költeménye, mely finom színárnyalatokat, kecses mozdulatokat idéz fel az olvasóban. Íme:

Ha festi őket vásznán Fragonard

fehérjük és rózsás színük fakócska, 

olyan szegényes és olyan kopár, 

mint kedvesedről e pár semmi szócska:

„Álomtul lanyha volt még.” Mostan íme

a zöld gyepágyba nyílnak tétován,

lábuk virágzik rózsálló kocsán, 

kelletve önmaguk, mint holmi Phryne, 

egész szemük elrejtik a pihében, 

ahol gyümölcsvörös vegyül el ében

tollak közé s piros fut feketébe. 

Majd egy madár rikolt, de a flamingók

meredten állnak, s mint a láztól ingók, 

egyenként lépnek álmaik egébe. 

*Rilke, Rainer Maria (1875–1926) „a XX. század legnagyobb hatású német költője; Prágában született, egy ideig Párizsban élt Rodin titkáraként. Sokat utazott. Szinte gyermeki naivitása, őszintesége, a legmagasabb fokú formai gazdagsággal és impresszionista nyelvi művészettel valósul meg. 

Első korszakának jellemzője a misztikus és utolérhetetlen zenéjű költészet. 

A II. korszakban, mint mestere, szobrokat akar faragni a szavakból. A III. korszakban csodálatos plaszticitással fejeződik ki a költő végső felismerése: a humánus részvét. A költő dolga, hogy magába szívjon minden szépséget, és új életre keltse önmagában és verseiben, hozzájuk adva önmagát is, és így mutassa fel a szép életet.” 

Összeállította: Márton Béla