Fotók a téren

Tizenharmadszor is ragaszkodott ahhoz a gyakorlatához a Bolyai Alkotótábor, hogy valami újszerűvel, szokatlannal is meglepje közönségét. Az, hogy nyílt terepre vitték ki a bemutatandó alkotásokat, nem újdonság, hiszen az utóbbi időben a tábortól függetlenül is voltak már köztéri kiállítások Marosvásárhelyen, fotókkal is találkozhattunk ilyen helyeken.

Fotó: Vajda György

Tizenharmadszor is ragaszkodott ahhoz a gyakorlatához a Bolyai Alkotótábor, hogy valami újszerűvel, szokatlannal is meglepje közönségét. Az, hogy nyílt terepre vitték ki a bemutatandó alkotásokat, nem újdonság, hiszen az utóbbi időben a tábortól függetlenül is voltak már köztéri kiállítások Marosvásárhelyen, fotókkal is találkozhattunk ilyen helyeken. Abban azonban, ahogy a múlt szombati táborzáró rendezvényen a Színház téren a nézők elé tárták a fotóművészek munkáit, az egyszeri eseményen túlmutató újszerűség is felismerhető. Falként összeillesztett, hatalmas, fehér polisztirol hőszigetelő hablemez hasábokra ragasztották a meghívottak fotóit. A szokványosnál jóval nagyobbak s ebből kifolyólag hatásosabbak is ezek a printek, eredeti megoldás eredménye az ötletes, impozáns, elegáns látványegyüttes. A tágas, csupasz térséget szellősen kihasználó „építmény” könnyen átlátható, szabadon körbejárható, a néző szívesen időz az alkotók vizuális világát külön-külön bemutató falak között. És feltétlenül arra gondol, hogy e különleges keretbe illesztett rendezvényekkel sokkal gyakrabban lehetne életet vinni a térbe. Más szóval, kulturális eseményekkel kellene belakhatóvá tenni a sokszor üresnek, kihaltnak tűnő Színház teret. Sajátos, vonzó különlegességet nyerhetne vele a város. Persze csak úgy, ha az, amit erre a helyre szánnak, igényes, színvonalas, valóban művészi megnyilvánulás.

Az idei Bolyai Alkotótáborban, amely ezúttal a kortárs fotóművészetet igyekezett körüljárni, e minőségi imperatívusz jegyében zajlottak az események. A tanácskozásra felkért előadók, a fotográfia, a művészettörténet elismert elméleti illetve gyakorló szakemberei gazdagon dokumentált, érdekes és időszerű értekezésekkel vezették be a hallgatóságot a vizualitás e folyamatos mozgásban, pezsgésben levő területére. Szellemesen felvezetett illusztrációs anyaguk, képes példatáruk nagy meggyőzőerővel bizonyította, hogy a kérdéskör egészéről akkor is érvényesen lehet beszélni, ha az idő szabta határok csak bizonyos jelenségekre szűkítik le a tárgyalt tematikát. Gimesy Péter budapesti művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa a fotótörténet nagy pillanatait a képzőművészettel állította párhuzamba, hangsúlyozva a fotó és a festészet kölcsönös egymásra hatását. Iosif Király bukaresti egyetemi tanár ugyancsak a kezdetektől indult előadásában hamar eljutott a digitális korszakig, s e kettősség tükrében fejtette ki, hogyan alakult a fénykép az illúziótól a manipulációig. A kolozsvári Dorel Găină fotó- és képzőművészként is hosszú ideje bizonyítja tehetségét és tudását, főiskolai tanárként is sikeresen kamatoztatja azt az újabb nemzedékek képzése során. Az eszmecsere plenárisán fotográfia és transzfotográfia összevetésével érzékeltette, milyen nehéz szigorú határvonalat húzni a vizuális művészetek különböző válfajai közé.

Az esti, szabadabban csapongó, vetítéssel egybekötött beszélgetéseken, bemutatkozásokon már a fiatalabb művészgenerációk szemszögéből hallhattunk véleményeket, önvallomásokat, műhelytitkokat, az alkotói bizonytalanságtól sem mentes gondolatfoszlányokat. A közreadott fotók, fotóesszék azt is érzékeltették, hogy bármennyire is egy tőről fakadnak a fiatalokat képi megnyilatkozásra ösztönző késztetések, fotóik a láttatás igen széles spektrumán helyezkednek el. Ezt tapasztalhatják azok is, akik megnézik a szabadtéri kiállítást. Hét világot járt, szép sikereket magáénak tudó fotóművész válogatott ki néhányat műveiből, és hozta el erre a tárlatra. Dezső Tamás (Budapest), Erdei Krisztina (Budapest), Gábor Enikő (Budapest), Nicu Ilfoveanu (Bukarest), Olivia Mihaltianu (Bukarest), Soltész István (Debrecen) és a tábor munkálataiban szaktanácsadóként is jeleskedő ifj. Fekete Zsolt a fotóművészet konceptuális vonulatát erősítve, több projekttel juttatja el üzenetét a világba. Az ő „megismételt pillanatai”, az Orbán Balázs és Veress Ferenc egykori felvételeinek jelenkori helyszíneit megörökítő fotói a Várgalériában külön színfolttal is szolgálnak. Mindannyian sokfelé állítottak már ki, szerepléseiket szakmai elismerések is követték, útkereséseiknek azonban közelről sincs vége. Többes törekvéseikben szinte valamennyien a képzőművészetek iránt is elkötelezettek, de itt és most a fotográfiát találták a maguk számára legalkalmasabb megnyilatkozási módnak. Ez nem zárja ki az interdisz-ciplinaritást, a régi fotótechnikák és a mai csúcstechnológiák ötvözését, a fekete-fehér és a színes eljárások egymásmellettiségét, a dokumentarista fogantatás és a társművészetek nyújtotta ihletlehetőség egybefonódását. Ezért is megkapó és annyira sokarcú napjainkban is a fotóművészet, amelyre íme, a marosvásárhelyi Bolyai Alkotótábornak is érdemes volt ráfókuszolnia.