Georg Paul Hefty: Kohl a legsikeresebb kancellár volt az NSZK történetében

A Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) legjelentősebb kancellárjaként jellemezte a 87 éves korában elhunyt Helmut Kohlt Georg Paul Hefty magyar származású német újságíró, politológus. Hefty szerint a modern Németország 1871-es alapítása óta Kohl a legsikeresebb kancellár volt, aki még az első német birodalmi kancelláron, Otto von Bismarckon is túltett, mivel nem vérrel és vassal, hanem egyetlen halálos áldozat nélkül egyesítette a kettészakított országot.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung konzervatív német lap korábbi vezető szerkesztője a szombati strasbourgi gyászszertartás, illetve németországi temetés előtt az MTI-nek adott interjúban úgy értékelte: a második világháború utáni Nyugat-Németországnak szerencséje volt, hogy Kohl a legoptimálisabb időszakban lett kancellár (1982-től 1998-ig). Konrad Adenauer konszolidálta a szörnyű háborús bűnökkel terhelt, háborút vesztett ország nyugati részét. Willy Brandt és Helmut Schmidt enyhítette egy szovjet támadás veszélyét és az emberek ezzel kapcsolatos félelmeit. Az országot egyesítő Kohl sikeréhez Georg Paul Hefty szerint nemcsak politikai tehetségére volt szükség, hanem egy olyan szerencsés időpontra is, amikor Lengyelország és Magyarország a Szovjetunió ellenállása nélkül aláásta a Varsói Szerződés cselekvőképességét.

Kohl felismerte, hogy a német és az európai egyesülés ugyanannak a folyamatnak a két oldala. Ezzel kapcsolatban Hefty arra emlékeztetett: az európai egyesülés gondolata, melyet Richard Coudenhove-

Kalergi gróf az első világháború után – akkor kevés sikerrel – hirdetett meg, a második világháború után erőre kapott, mert bebizonyosodott, hogy Németország túlerejét az európai történelemben csak megszámolhatatlan véráldozattal lehet lefékezni. Ebből született az a gondolat, melynek Winston Churchill 1946-os zürichi beszédében első szószólója volt, nevezetesen, hogy Németországot és iparát – úgymond – „be kell szervezni”. A francia Jean Monnet és az olasz Alcide de Gaspari úgy fogadták be az akkor alakuló európai szervezetekbe Nyugat-Németországot, mintha néhány évvel korábban mi sem történt volna. Ezért helytelen az, hogy az európai integráció a német újraegyesítés következménye, hanem az a helyes, hogy az akkor már négy évtizede zajló integráció tette lehetővé a német egyesülést.

Kohl megbízható partnere volt az akkori amerikai, francia és szovjet elnöknek, George Bushnak, Francois Mitterrand-nak és Mihail Gorbacsovnak. Amerikai elnökként Bush valójában nem is tehetett mást, csak azt, hogy kezdettől fogva támogatja Kohlnak az egyesülésre irányuló törekvéseit. Hiszen 1949-ben az Egyesült Államok jóváhagyásával került bele az NSZK alkotmányába az, hogy a demokratikus német állam a nép egységének és szabadságának beteljesülését szolgálja. Bush Ronald Reagannek volt az alelnöke, aki felszólította Mihail Gorbacsovot a berlini fal ledöntésére. Ha Bush tétovázott volna, összeomlott volna Amerika szavahihetősége.

Francois Mitterrand francia elnök addig is már jó barátságban volt Kohllal. Neki viszont tétovázni kellett, nehogy a kikerülhetetlen új német túlerő tovább kicsinyítse a német-francia barátság amúgy is kisebb partnerét. Kohl erre egyértelműen megígérte, hogy együttesen építik Európát, és Mitterrand ezzel megelégedett.

Gorbacsov ezzel szemben a hidegháború idején sokáig a nyugatnémet kancellár ellenfele volt. Később azért vált engedékennyé, mert a Varsói Szerződés gyakorlatilag megszűnt és a szovjet gazdaság a csőd szélén állt. Lengyelországot, Magyarországot és Romániát elveszettnek látta a Szovjetunió számára, ezért új gazdasági partnereket keresett Nyugat-Európában, a német ipar és kereskedelem szállítóképességében reménykedett. Kohl Gorbacsovot nem kezelte fölényesen, de az egyenlőséghez ragaszkodott.

Hefty szerint Kohl valójában csak 1988/89-ben vett teljes mértékben tudomást a politikai és rendszerváltásra készülő Magyar-országról. De attól kezdve „romantikus viszony” fűzte a magyarokhoz, a magyar vezetőket „szívébe zárta”, Németh Miklóst épp úgy, mint Antall Józsefet és Orbán Viktort. Büszke volt arra a jellemvonására, hogy képes hálásnak lenni. A hálát politikai erénynek tartotta, nem gyengeségnek. Ez a hála meghatározó volt Magyarországhoz fűződő viszonyában is.

1999 decemberében a CDU-nak juttatott illegális pénzadományok körül kirobbant válság árnyékot vetett Kohl megítélésére. Hefty szerint ez rendkívül bonyolult ügy volt. Tény, hogy Kohl olyan pénzekkel szolgálta pártja versenyképességét, melyeknek a felhasználását és birtoklását törvény tiltotta. Abban viszont a különféle politikai pártok érdekeltek voltak, hogy ebből a kihágásból az egész országot feldúló botrány legyen. Az új vezető gárda Angela Merkel vezényletével attól is félt, hogy a baloldal támadásai mindaddig kivédhetetlenek lesznek, míg közösséget vállalnak Kohllal. Pártjában, a CDU-ban a Kohl utáni generációnak épp úgy, mint korábbi, párton belüli kritikusainak az volt az érdeke, hogy végre szabaduljanak befolyásától . „Ma azonban már mindenki tudja, hogy Kohl tettei mérhetetlenül nagyobbak, mint hibái” – vélekedett.

Hefty visszaemlékezett arra, hogy még újságírói munkássága előtt három éven keresztül Kohl közelében dolgozott a Bundestag CDU/CSU-frakciójának referenseként. „Akkor tapasztaltam, hogy messze felülmúl mindenkit. De politikája nem volt hibátlan” – fogalmazott. Attól kezdve, hogy elvesztette kancellárságát, több mint tíz éven keresztül kapcsolatban álltak, egészen addig, míg Kohl balesete következtében visszavonulásra kényszerült. „Közelről, akár négyszemközt, olyan volt mint a nyilvánosság előtt: egyidejűleg domináló és érdeklődő, kíváncsi és bizalmas, adó és fogadó, szívélyes és érzékeny, nagylelkű és szigorú, kedélyes és rosszkedvű, de mindig határozott” – mondta az MTI-nek Georg Paul Hefty.