Grodnóból Bukovinába

Nem tudok mélyen belátni a magukat egykor egyöntetűen lengyelnek valló ősök mai grodnói leszármazottainak a lelkébe. Nem is érdemes. De érzem, hogy sok, általuk feledésre ítélt szenvedés határozza meg a múltjukat, miközben a jelenben annak igyekeznek örülni, ami van. Marad a múlt visszavonhatatlan igazsága és a jelen lehetősége. II. János Pál pápa áldást osztó keze valahol a lelkek legmélyén. Nem lehettem, nem lehetek közömbös hát a grodnói „elcsángósodott” lengyelek sorsa iránt. Ezért a fehéroroszországi Grodnóból a romániai Bukovinában folytatom időutazásom, és itt fejezem be többrészes írásomat. Kacsikai emlékem segít megérteni a grodnói lengyelek csángó sorsát. A grodnói lengyelek és a moldvai magyarok (lengyelek) közös identitását. Azt a sajátos kisebbségi sorsot, amikor a fokozott beolvasztási szinten túl már nem az anyanyelv a legmegtartóbb erő, hanem a vallás vagy éppenséggel a kultúra. 

II. János Pál kacsikai emlékezete

1904 óta Nagyboldogasszony napján kerül sor Bukovina legnagyobb római katolikus búcsújára a Radóc vonzáskörzetében fekvő, lengyelek lakta Kacsika (Cacica, Kaczyka) faluban. Az 1774-től Ausztriához tartozó, Csernovic központú Bukovina tartomány az első világháborúig a monarchia soknemzetiségű, virágzó csücske volt. A 18. század végén a sóbányászat ide vonzotta a lengyel szakembereket és munkásokat, a wielyczkai lengyel bányászokat, akiknek az idetelepítésével jött létre a térséget kiszolgáló sóbánya. Jelenleg az egykori Habsburg-tartomány északi fele Ukrajna része. A múltból átöröklött építészeti, kulturális háttér visszaköszön arra, aki a Románia északkeleti részén fekvő Bukovina szemet gyönyörködtető tájaira kíváncsi, amelyek rendezett tájépítészeti megvalósításokat, kisvárosi szecessziós házsorokat, szerteágazó kulturális értékeket nyújtanak az odalátogatónak. 

Augusztus 15-én az egykori telepes lengyel közösség mai leszármazottai – akár Kacsikán élnek, akár eltelepedtek már onnan az anyaországukba, esetleg máshova –, ma is megtöltik a templomot a lengyel nyelven celebrált szentmisén, miközben a szabadtéri román nyelvű esti, hajnali és főleg déli szolgálatokon tízezernél is több moldvai római katolikus hívő vesz részt. Beleértve a Somoskáról, Pusztináról és máshonnan érkező moldvai csángó magyarokat, akik számára ma már megengedett a magyar nyelvű szentmise megtartása. Egyébként a fenti három nyelv (román, lengyel és magyar) mellett negyediknek német nyelvű szentmisére is sor kerül. 

A világhálón megszerezhető adatok szerint a mintegy négy és fél ezer lakosú községen belül a település központja, Kacsika falu 1640 lakossal rendelkezett a legutóbbi, 2011-es népszámlálás adatai alapján. Közülük majdnem ezren lengyelnek vallották magukat. A még mindig jelentős lengyel lakosságú Kacsika múltja és jelene egyaránt visszatükrözi nemcsak római katolikus jellegét, hanem a lengyel identitáshoz való kötődését is. A sóbánya lejárata közelében, a hatalmas méretű római katolikus templom előtt terjeszkedik a központi tér, amelyet II. János Pál térnek neveztek el. A tér közepén a lengyel pápa egész alakos szobra áll, mintha a túlvilágról is azt üzenné egykori lengyel híveinek, hogy számukra mindörökké ő a pápa. Egyúttal jelképesen megköszönve neki, hogy az ezredfordulón, 2000-ben a templomot basilica minor rangra emelte. Ugyanarra a rangra, amelyet korábban megkapott Grodno székesegyháza, a Szent Ferenc-templom. Újabb párhuzam, újabb sorsközösség. 

Lengyel pap sírköve az andrásfalvi temetőben

Jó néhány emberöltővel ezelőtt „az ördög nyelvét” beszélő Csángóföldre időnként magyarul beszélni nem tudó lengyel papot küldött a Szentszék. Ha „nem került” magyar pap, a lengyel is megtette az akkoriban földrajzi szomszédságban levő és a római katolikus hitet mindmáig magas fokon gyakorló Lengyelországból. A bukovinai székelyek, az öt településen élő és vallásukat gyakorló hívek sem voltak kivételek. Az 1764. január 7-ei vérengzést, a mádéfalvi veszedelmet követően a Csíki-havasokon keresztül Moldvába menekült székelyek egy része – hozzájuk csatlakozó más csoportokkal együtt – az amúgy gyéren lakott Bukovinában telepedett le. A Habsburg-udvar az első telepesekkel még 1776–1777-ben két falut (Istensegíts, Fogadjisten) hozott létre. Néhány évvel később II. József császár Erdély gubernátorára, Hadik Andrásra bízta a Moldvába menekült székelyek Bukovinába telepítését, ami 1786-ig tartott, és újabb három bukovinai székely falu, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva megalapítását eredményezte.

Az öt bukovinai székely falu lakossága – a korábbi áttelepítések után – 1941-ben teljes mértékben elhagyta szülőföldjét. A temetők hosszú évtizedek alatt az elhunytakat gondozó leszármazottak hiányában elburjánosodtak, elbokrosodtak. A szegények fakeresztje elkorhadt, a módosabbak kőkeresztjét ellepte a gaz, a cserje, vagy ha kidőltek, az édes anyaföld temette be. A temetők ma is rendkívül szomorú látványt nyújtanak, bár az utóbbi időben emléktáblák, fakeresztek felállítására kerülhetett sor. A Radóc (Rădăuţi) szomszédságában fekvő Andrásfalva temetője sem kivétel ez alól. Bizony sokat-sokat „mesélhetne” az a mintegy kéttucatnyi kőkereszt, amely a falu bukovinai székely eltávozottainak állít emléket, és kilátszik a burjánok, a méteres bokrok közül. A kívülálló csak annyit állapíthat meg, hogy akkoriban elég keveset éltek az emberek. A magas halálozási mutatók ellenére a sok szülés mégis pozitív szaporulatot eredményezett. Hogy végül kivétel nélkül mindenki elhagyja a falut.

Andrásfalva temetőjében egy, a többinél magasabb sírkő hívja fel magára a figyelmet. A bozót és a magasba szökő gaz közül még kilátszik a 19. század végén ott szolgáló lengyel pap síremléke. Ez a legmagasabb, a gazból az ég felé meredő, keresztben végződő sírkő az egész temetőben. A legalább két és fél méter magas sírkő talapzatán az alábbi adatok olvashatók egyszerű betűkkel: Wisniewski Antal plébános, 1866-1914. Lengyel pap a bukovinai csángó faluban, élt az Osztrák–Magyar Monarchia idején, elhunyt a „nagy háború” kitörése táján. A lengyel pap egykori híveivel együtt nyugszik a részben elhanyagolt, részben görögkeletivé átalakított temetőben. Sírkeresztje egykori híveinek ma már felismerhetetlen sírjai fölé magasodik. Akkoriban Andrásfalva a monarchiához tartozott, Grodno pedig Oroszország része volt, majd a két világháború között újra Lengyelország keleti városa lett. Napjainkra az öt bukovinai székely falu teljesen kihalt, eközben pedig a grodnói lengyelek is „elcsángósodtak”. Azoknak viszont, akik a sok nehézség és viszontagság ellenére – szülőföldjükön vagy attól távol – megmaradtak székelyeknek, magyaroknak, avagy lengyeleknek, mindenkor lelki forrásként szolgál az egykori szülőföld tisztelete, az abban elvetett mag áldása. 

A fehéroroszországi lengyelek elcsángósodása egy újabb példa arra nézve, hogy méltatlan és nagy kár, ha veszélybe kerül a kisebbségi lét. Miközben a moldvai és a fehéroroszországi római katolikus templomok ma is büszkén hirdetik az igét: „A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk.”