A gyapjú szeretete

Szilveszter Lászlóval, a Siltexim Kft. egyik társtulajdonosával beszélgettünk Kibéden, aki elmondta, hogy a bátyjával közösen vezetett cég gyapjúfeldolgozással foglalkozik.

Fotó: Nagy Tibor

Szilveszter Lászlóval, a Siltexim Kft. egyik társtulajdonosával beszélgettünk Kibéden, aki elmondta, hogy a bátyjával közösen vezetett cég gyapjúfeldolgozással foglalkozik. Megtudtuk, hogy a kft. 1991-ben alakult, de a legrégebbi hivatalos okmány, amelyen szerepel ez a helység és a gyapjúfeldolgozás, 1839. március 9-én volt keltezve. Akkor már működött itt a vízimalom keretében egy részleg, ahol a kézileg megfont szálat és megszőtt szövetet ványolni lehetett, összeveretni, és létezett az úgynevezett kidolgozási részleg, ahol a „dürückölő” volt elhelyezve.

– Az okirat ennek a részlegnek a bérbeadására vonatkozik, egy bérbeadási szerződésről van szó. A főfoglalkozás a téesz megalakulásáig a gabonaőrlés volt a vízimalomban, maga a gyapjúfeldolgozás nagyobbrészt 1968-ban indult be, amikor elkészült itt, az udvaron az első, úgymond házilag készített gyapjúfeldolgozó gép, és gépi erővel állították elő a gyapjúszálat. 1991-ben édesapánkkal – a két fiútestvér – létrehoztunk egy kft-t. 1990 előtt is magánvállalkozás volt a fonalkészítés. Miután megalakult a kft., az elején úgynevezett kovásznai típusú posztót készítettünk, amit ma elsősorban népviseletre használnak – magyarázta a cég történetét Szilveszter László.

A továbbiakban elmondta, hogy akkor szolgáltatási szinten működött a cég, a termelő elhozta az általa megtermelt és megmosott gyapjút, kiválasztotta a fonalat vagy esetleg valamilyen szövetet, megfizette a munkadíjat, s azzal ment haza. Ez így ment a 90-es évek második feléig, amikor egyik percről a másikra megszűnt a piaca. – Ennek több oka volt, nehéz időszak volt, óriásiak voltak a kamatok, nehéz volt gazdálkodni, illetve kezdték kintről behozni a használt ruhákat, és változott a divat is. Akkor jött az ötlet, hogy készítsenek gyapjútakarókat. Elég hosszú időre, bő két évre volt szükség, hogy elkészüljenek az első olyan gyapjútakarók, amelyeket piacra lehetett vinni. Ezeket készítjük mai napig.

– Van-e piacuk? Hol értékesítik?

– Szerte a világon. Exportálunk, van amikor rendelésre, van amikor egy nagykereskedés veszi meg a terméket, ő forgalmazza. Nagyon változó a kereslet: van amikor takaróra, máskor posztóra van nagyobb igény. Az idén az év elején két nehéz hónapunk volt, most úgy néz ki, hogy beindult. Most például posztóra van igény Magyarországon, Tg-Jiura, Rădăuţi-ra, Besztercére, Bákóba, Suceavára, Craiovára van rendelésünk. Craiovára egy óvodának gyapjútakarókat készítünk gyerekméretben. Más vidéken nagyobbrészt hagyományos népviseletet készítenek. Nagyon mennek a szumánék, a nagykabát típusú termékek. Nagyon érdekes, hogy kb. 15 éve eltűnt a fenyőágas anyag. Most pedig, a harmadik éve újra divatba jött. Az is érdekes, hogy régebb a fenyőágas minta szimmetrikus volt, most pedig aszimmetrikus.

– Mindennek a gyapjú az alapanyaga?

– Százszázalékosan gyapjúból dolgozunk, a gyapjút mosott állapotban vásároljuk fel, főleg Szeben vidékéről.

– Mennyi gyapjút használnak fel évente?

– Nagyon változó, úgy 6 tonna körül, van amikor többet, van amikor kevesebbet. A takarókba csak természetes színeket használunk, a posztót színminta alapján festetjük. A mosott gyapjúból szálat készítünk, a szálat megszőjük. Szövés után az úgynevezett kidolgozási folyamatokat – ványolás, mosás, bolyhozás, festés, fixálás, szárítás – Brassóban végzik. Sajnos, ott található az egyedüli cég Romániában, amely ezeket a munkálatokat elvégzi.

– Hol dolgoznak, hány munkással?

– Itt az udvarban van a műhely, öt munkással dolgozunk. Volt olyan időszak a 90-es években, amikor két műszakban dolgoztunk és 25 alkalmazottunk volt. Ez nagyon visszaesett, de bízunk benne, hogy újra fellendül a vállalkozás. Tavaly Magyarországon volt egy nagyon jó pályázati lehetőségük az önkormányzatoknak, akkor több önkormányzat is vásárolt anyagot például huszárruhának. Egy teljes huszárfelszerelés 4-5 ezer lej.

Egyéni rendelést nem fogadnak el, konfekcióval nem foglalkoznak, csak az anyagot gyártják le. Színminta alapján bármilyen színt kiviteleznek, és a takarók esetében bizonyos mennyiségben tudnak változtatni a színen vagy a méreten – válaszolta közbevetésemre.

– Meg lehet ebből élni?

– Vannak jobb és rosszabb időszakok. Nálunk a legnagyobb gond, hogy még a mai napig is – 2015. március végén – a természetes anyagoknak megvan ugyan az áruk, de nincs hozzá felvásárlóerő. Gazdaságilag sajnos nem állnak úgy a vásárlók, hogy meg tudják fizetni. Nagyon egyszerű példát mondok: ezt a posztót, amit itt látunk az asztalon, az angol 100 fontért adja, itt 75 lej.

Mindketten mérnökök vagyunk, én gépészmérnöki, majd közgazdasági diplomát szereztem, a feleségem textilmérnök, szakmabeliek vagyunk, de falun, egy zárt közösségben lépéshátrányban vagyunk minden szempontból.

Az igazi az, amikor az ember exportálni tud, azáltal másképp lehet gondolkodni, mint idehaza. Exportálunk Dániába, Németországba, Japánból évente eljön egy kis hölgy, és itt rendel, igaz, kis mennyiséget, pár ezer eurós tételben, de nekünk az is jól jön. Magyarország a nagyobb megrendelőnk. Most érdeklődés van például Ausztriából, régi osztrák katonaruhákat szeretnének készíteni.