Haláltánc székekkel

A Woyzeck mint mozgásszínház? Dél-koreai művészek előadásában? Mi sülhet ki ebből? Hiszen Georg Büchner drámája ízig-vérig európai történet. Vagy mégsem?

A Woyzeck mint mozgásszínház? Dél-koreai művészek előadásában? Mi sülhet ki ebből? Hiszen Georg Büchner drámája ízig-vérig európai történet. Vagy mégsem? Hogyan lehet a tragikusan fiatalon elhunyt realista szerző talán leghíresebb drámáját kísérletező, szinte pantomimszerű mozgásszínházi feldolgozásban megjeleníteni? Főleg, ha az előadók egy, a miénktől teljesen elütő kultúrából érkeztek…

Im Do-Wan művészeti igazgató, miután Párizsban, a Jaqcues Lecoq Színház Egyetemén befejezte tanulmányait, Dél-Koreában mozgásszínházzal kezdett kísérletezni. 1998-ban alapította a Sadari Movement Laboratoryt. A csapat tagjai a Lecoq-technikát és a hagyományos koreai táncot egyaránt tanulták – a párbeszéden túlhaladva, a realista konvenciókat átlépve hisznek abban, hogy képesek szociális és pszichológiai állapotokat átadni a nézőknek. Előadásaik sorozata fizikai mozgáson alapuló, tárgyakat, fényt és hangokat felhasználó kísérletezés. Nos, mindezek felmérésére a Woyzecknél alkalmasabb művet nem is választhattak volna.

És a Conectact-rendezvénysorozat keretében a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban fellépő társulat pazar előadást nyújtott a szinte teljes telt házas közönségnek. A színpadon látandókat könnyítendő, szinopszissal gazdagított ismertetőt kapott a publikum minden tagja, amelyen jelenetenkénti felbontásban olvasható a történet lényege: a borzalmas körülmények között lassan megbomló elméjű Woyzeck katona látomásai, a karneválon őt a tamburmajorral megcsaló Marie, a rajta végzett orvosi kísérletek, a megalázások sorozata, a késvásárlás, majd az erdőben elkövetett gyilkosság és az ezt megelőző haláltánc.

A Sadari Movement Laboratory művészei sötét színpadon, elsötétített nézőtér előtt játszanak. Díszletek nincsenek, a kellékek – egyforma székek – válnak bámulatos gyorsasággal díszletté. Az első két-három – még furcsának, idegennek tűnő – jelenetet követően azonban a néző észrevétlenül részévé válik az előadásnak, beszippantja őt a koreaiak sajátos, kimért ridegséget és túlcsorduló érzelmeket egyformán megjelenítő, egyszerre elidegenítő és lélekre ható játéka. Astor Piazzolla zenéje képezi az alapot, amelyre a látottak épülnek, a sejtelmes, dzsesszes muzsika méltó társra lel a nagyszerű fénytervezéssel gazdagított, iszonyatosan precíz, rendkívül dinamikus, időnként artistai képességeket igénylő színészi-táncosi produkcióban. A koreográfia semmihez sem hasonlítható. A játszók (és székeik) – a pár főszereplőt kivéve – alkotják a kórust és a díszletet, a hirtelen megelevenedések, majd szoborrá válások sorozata örvényszerűen nyeli el a nézőt. Szinte eggyé válnak a térrel, ők képezik a hátteret, a körülményeket, miközben előrehalad a főszereplők által megjelenített történet. A snittechnikát alkalmazó előadás kevésbé észrevehető, további érdeme, hogy a jelenetek közötti sötétben elképesztő gyorsasággal és precizitással változtatja a teret (székei segítségével) a nagyjából húszfős társulat, így a rendezői koncepció ezen eleme nem válik zavaróvá és a ritmust sem töri meg. A produkció nem pantomim: a színtér fölött vázlatszerű román és magyar felirat jelzi az éppen aktuális teret és körülményeket, a résztvevők között pedig, ha ritkán is, de van párbeszéd: hol koreai, hol angol, hol pedig román nyelven szólnak egymáshoz és a közönséghez, és egy olyan bizarr halandzsanyelvet hoznak létre ezzel, amely nagyszerűen harmonizál az előadás egészével. Mert a Sadorinak sikerült a (igaz, már alapjaiban is kissé groteszk) realista drámából egy olyan, az abszurd határait feszegető produkciót létrehoznia, amely teljességgel egyedülálló. Amelyből nem hiányzik sem a harsány (olykor vásári mutatványosokra emlékeztető) humor, sem a finom játékok sokasága (lásd a börtönből röntgengéppé átvedlett, majd „visszaváltoztatott” székeket), sem a hol díszletként, hol clownként funkcionáló kórus. Amely képes a főhős nyers szenvedését stilizált mozgáskultúrába rejtve tökéletes hitelességgel visszaadni, és amely… közérthető! A társulat átlépte a nyelvi és kulturális különbözőségeket: Büchner története egyetemessé válik, nem a tizenkilencedik század eleji német katonát látjuk a színpadon, hanem egy megtört és visszahúzódó embert, akit a környezete gyilkosságba kerget, akinek élete egy hosszan tartó, különleges tánc során elevenedik meg és ér véget. A mozdulatok jelzések csupán, a mimika és a szöveg kiegészítő funkcióval bír. A lényeg az összhatás, amelyen keresztül belelátunk a főhős lelkiállapotának eredőjébe – társai kegyetlenségébe, kedvese kőszívűségébe, az éhezésbe és a látomásokba. Mindezt egy ázsiai kísérleti mozgásszínház révén. Bizarr, kissé groteszk, elképesztően összetett és katarzis környéki húrokat pengető előadást láthattunk Marosvásárhelyen. Élmény volt megtekinteni.

Sadari Movement Laboratory (Dél-Korea): G. Büchner – Woyzeck. Rendező: Do-Wan Im., dramaturg: Kyu Choi, a dramaturg asszisztense: Earl Jackso, fény: Tae-Hwan Gu, hang: Yo-Chan Kim, díszlet: Jae-Yun Ho, jelmezek: Joo-Hee Lee. Szereplők: Seung-Gyun Hong (Woyzeck), Jae-Sun Shim (Marie), Sang-Il Lee (Kapitány), Sung-Won Jang (Tamburmajor), Jae-Hong Cheon (Doktor). Jin-Hee Yun, Byeong-Hun Jeong, Da-Hee Kim, Jung-Hyun Lee, Nara Shin, Eun-Soon Jung, Joon Choi (kórus).