26 cm. A hátoldala szürkésbarna, az alsó oldala agyagsárga; mellét és hasát kerek, sötétbarna pettyek borítják. Röpülés közben jól látható a fehér szárnybélése. A röpte erőteljes, de lassúbb, mint a fenyőrigóé.
Éneke a feketerigóéra emlékeztet, de egyszerűbb. Télen is nálunk marad. Eleséget fagyban és hóban is talál, hiszen a fagyöngy lombja zöld marad a legzordabb időben is, fehér bogyói ízletesek számára; úgy feszülnek a viaszos kövér levelek között, mint az igazi gyöngyök hegyvidéki másai. Ez az élősdi növény gyökeret ereszt a hegyvidéki, dombvidéki vackorfába, almafába, hársfába, és ragadós bogyókat kínál egész télen és tavaszon. A ragadós anyag csőrének külsejére is rátapad, de őt nem zavarja különösen, mert később ágról ágra szállva gyakran odadörzsöli a kedvelt fák kérgéhez mindaddig, amíg semmi nem marad. A fagyöngymag pedig hamar szívógyökeret bocsát a fa testébe, s ezzel megkezdi önálló életét. A madár talán csak ösztönösen érzi, hogy ezzel a kenő-fenő mozdulattal gondoskodik a jövő évi bogyótermésről.
Ha eljön húsvét ünnepe, abba lehet hagyni a bogyótermés csipegetését, mert előbújnak egyes rovarok és csigafélék. Ezekben a hetekben már a földre szállva keresgéli az ízletes eleséget. Megvizsgálja a legelők gyepét, az erdei tisztásokat, mindenütt talál jóízű ennivalót. Az egyre melegedő időjárás arra biztatja a rigót, hogy hatoljon minél fennebb, ott is válogathat a sokféle ennivalóból. Bizalmatlan természete miatt is kedveli a terjedelmes erdőket. A természetjáró ha „snerr”-szerű vagy „tak-tak-tak” hangot hall, tudja, hogy a léprigó a közeli lombsátorban szól a párjához. Az Európában élő rigók között a legnagyobb. Már rügyfakadás előtt egyik magas fa kiemelkedő ágáról felhangzik sajátos éneke. A tavasz érkezésekor a fatörzs elágazásába rak fészket. A 4-5 zöldeskék alapú foltos tojásra hamar ráül, és madárhoz illő türelemmel melegíti, amíg a fiókák kikelnek. Utána következik a szorgalmas hordás ideje, mert a fiókáknak egyre nagyobb az étvágyuk.
Az erdélyi ornitológusok közül Béldi Miklós és Kohl István bő leírásban rögzítette megfigyeléseit a léprigó életéről, táplálkozásáról, tojásairól és költéséről.
Szakkönyvekből tudjuk, hogy Németországban a fenyvesek lakója, magasabb fekvésű területeken a lomberdőben is fészkel. Ott néhány évtized óta kezd parkos településekre is behurcolkodni. Költési területe jórészt fedi az énekes rigóét.
Szovátán tíz természetjárót kérdeztem meg a fagyöngyről és a léprigóról. Közülük csak Zöldi László erdész (sz. 1941) és Kulcsár János ipari dolgozó látta több ízben, hogy miként csipegeti a rigó a fagyöngy termését. Azt viszont mind a tízen mondták, hogy a gyümölcsfákon él, élősködik a fehér bogyójú (gyógynövényértékű) fagyöngy.
Szarka (Pica pica)
45 cm. Az egész Kárpát-medencében ismerik. Tollazata fekete-fehéren mintázott. A feje, melle és háta fekete, a hasa fehér. A szárnyán és hosszú farkán a feketés tollak zöldeskékek és bíboros fémfényűek.
Csörgő hangon és gyorsan ejti a „csak-csak-csak” hangsort. Költés idején a hangja változatosabb; fütyülés és cserregés élénken váltja egymást.
Leginkább a fával is tarkított mezőgazdasági területeket kedveli. A bokros legelők, kaszálók is a kedvenc vadászterületei közé tartoznak. A fészkét ágakból építi, födelet is készít reá, csak a bejárónyílás marad nyitott. A fészek belsejét agyaggal, sárral megtapasztja.
A Felső-Maros mentén már gyermekkoromban többször láttam a 2-3 méter magasságban lévő bejáratos fészkét. A házunk mögötti gazdasági udvarban cserregve akkor jelent meg, ha bárányt vagy disznót vágtunk. A szemétdombra ürített belső szervek neki csemegének számítottak, számítanak. Már akkor megismertem a népi szólást: „Cserreg a szarka, vendég jön!”
Szovátán is sokszor láttam bokros domboldalakon, fűzfás, vizenyős helyeken.
Tompa Mihály a tolakodó-fontoskodó képében mutatja be A csalogány és a sas c. költeményében. „A szarka rögtön nagy gyűlést csereg…”
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
