Helikoni leszármazottak hazatérése

Visszatartható, megőrizhető, sajátunkká tehető a rég vagy nem is olyan régmúlt idő. Ezt példázták a marosvécsi várkert szombat délelőtti csendjét átfestő hangok, a Helikon – Kemény János Alapítvány szervezésében találkozó, az egykori – 86 évvel ezelőtt ezen a helyen született – szellemi közösség emlékének adózó gyülekezet tagjai.

Fotó: Nagy Éva

Visszatartható, megőrizhető, sajátunkká tehető a rég vagy nem is olyan régmúlt idő. Ezt példázták a marosvécsi várkert szombat délelőtti csendjét átfestő hangok, a Helikon – Kemény János Alapítvány szervezésében találkozó, az egykori – 86 évvel ezelőtt ezen a helyen született – szellemi közösség emlékének adózó gyülekezet tagjai. Ősi vonások, erények örökösei, barátok, ismerősök, akik az egykori lélekóriások fénykörében éltek, és utódok, akik csak fényképekről, történetekből ismerik a nagybetűs elődöket, mégis ösztönből is követik lépteiket – mind hazatérőkként sorakoztak fel a kőasztal körül.

A hagyományosan nyár végi ünnepi rendezvénysorozat már pénteken megkezdődött: ekkor a bonchidai, illetve a marosvécsi kastélyról szóló riportfilmeket – marosvásárhelyi és kolozsvári média szakos diákok Simonffy Katalin irányításával készített alkotásait – nézhették meg az érdeklődők, Szabó Bálint építész, Szentimrei Jenő egyik unokája pedig a kastélyok restaurálásáról beszélt. Szombat délelőtt a várkert évszázados fái alatt Benkő Mihály marosvécsi református lelkipásztor Jóél proféta könyvéből idézve hozta összefüggésbe az isteni ígéret beteljesülését „véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok pedig látomásokat látnak” a helikoni fáklyavivőkkel. Az igehirdetés után Ördög Ferenc Marosvécs polgármestere büszkeségét fejezte ki, amiért ennek a találkozónak az általa képviselt település adhat otthont.

Az idei együttlétet az Áprily-líra hatotta át, a helikoni társaság alapítóihoz tartozó, 125 éve született költő alakját Kányádi Sándor távollétében Nagy Miklós Kund, a Helikon – Kemény János Alapítvány kuratóriumának alelnöke idézte meg. Ehhez a Köszönet a napsugárnak című verssel Kis Júlia, a Marosvásárhelyi Református Kollégium ősztől tizenkettedikes diákja, az alapítvány szavalóversenyének egyik díjazottja teremtette meg a hangulatot.

„Repkényes kőfal, csorgó kút, kis utca /estére váró francia falucska” – szólt Nagy Miklós Kund is Áprily hangján, a Találkozásom Farkas Gábriellel című vers első soraival, melyeket gyakran hallott édesapjá-tól, akinek Áprily Lajos osztály-főnöke volt a nagyenyedi kollégiumban.

– Az itt eltöltött 17 év igen fontos volt Áprily költővé válásában. Itt megtalálta mindazt, amire az alkotáshoz szüksége volt, a lendületet adó fiatalokat, akikbe a természet szeretetét is belenevelte, az elődöket, akiknek munkáját az egykori fejedelem, Bethlen Gábor szellemében folytathatta, a rendkívül gazdag kollégiumi könyvtárat, amelyben több évig dolgozott – sorolta az enyedi csend áldásait közvetlen, életszerű bemutatójában a kuratórium alelnöke. A várkertben zajló megemlékezés végén a résztvevők közül többen virágot helyeztek el a Kemény-család néhány napja felújított sírhelyénél, melynek tőszomszédságában újra látható Wass Albert portréja.

A várkertből a művelődési házba vezetett az út, ahol Rekita Rozália és Jancsó Miklós színművészek lélekfrissítő Áprily-versekkel várták az emlékezőket. Tavaszodik, Ajánlás, Az irisórai szarvas, Fegyvertelen vadász dala – egymás után villantak fel az erdélyi világ tündérárnyalatai, és a színfoltok között mindegyre érzékelhetővé vált a visszafordíthatatlan fényfogyatkozás. Az összeállítás végén a költő műfordítói remekeiből is ízelítőt kaphatott a publikum.

A találkozó a helikoni leszármazottak eszmecseréjével zárult. Legtöbben ezúttal is a Kemény család részéről érkeztek az együttlétre, de jelen volt a két Szentimrei unoka – a Helikon – Kemény János Alapítvány elnöke, H. Szabó Gyula, illetve Szabó Bálint építész, Makkai Sándor unokája, Makkai Lilla, Vita Zsigmond lánya, Vita Major Etel, Kós Károly unokája, Czeglédi Enikő, és még sokan mások.

Kemény János Árpád nevű fiának gyermeke, Kemény Endre a budapesti Erdélyi Helikon Marosvécsi Kemény Alapítvány nevében (is) érkezett. Mint mondta, két évvel ezelőtt hozta létre ezt az alapítványt, azzal a céllal, hogy az anyaországi köztudatba is bekerüljön, élővé váljon a helikoni írók emléke. Azóta kiadtak egy kalendáriumot Erdélyi Helikon Öröknaptár címmel, tavaszonként pedig megemlékeznek azokról a helikoni írókról, akiknek jubileumi évfordulójuk van. Az emlékápolást szolgálja a Várvédő nevű kiadvány is, amelyet szintén tavasszal jelentetnek meg. Kemény Endrét arról kérdeztük, élnek-e benne múltbeli képek nagyapjáról.

– Hároméves voltam, amikor elhunyt, nincsenek kristálytiszta emlékeim. Azt viszont el tudom róla mondani, hogy különleges ember volt, jólelkű, segítőkész, olyan, akinek legfeljebb ellenfele lehetett, de ellensége soha. Könnyen tudott kapcsolatot teremteni az emberekkel, és rendelkezett azzal a ritka képességgel, hogy 55, különböző világnézetű írót össze tudott fogni. A helikoni asztalnál minden nézeteltérés megszűnt ezek között az alkotók között, az ő közbenjárásával képesek voltak egy közös cél érdekében átszellemülni.

Kós Károly legidősebb unokájával, Czeglédi Enikővel nagyszüleiről beszélgettünk.

– Budapesten születtem, de a háború alatt hazajöttünk Kolozsvárra. Édesanyám színésznő volt a magyar fővárosban, de Kolozsváron csak segédszínésznő lehetett, így Szatmárra szerződött. Engem négyéves koromtól hétéves koromig a nagyszüleim neveltek. Nagyon szerencsés vagyok, hogy életem meghatározó szakaszát velük tölthettem, rengeteg értéket adtak át nekem. Megtanultam, hogy nem kell mondanivaló nélkül fecsegni, az ígéreteket be kell tartani, és egy zsúfolt szükséglakásban is úgy kell viselkedni, mintha egy polgári lakásban vagy kastélyban élnénk. Nagyanyám az 1,50 centijével nagyon erős asszony volt, drákói rendet tartott nagyapám szobájában, nem engedte, hogy bárki ok nélkül megzavarja a nyugalmát, ugyanakkor nagyon kreatív volt, és hihetetlen humorérzékkel bírt. A cselédpiacon mindig csak a nézését figyelte meg a lányoknak, rendszerint kalotaszegieket fogadott fel, és nemcsak a házimunkára, de írni-olvasni is megtanította őket, varrt is rájuk, férjhez is adta őket. Még Caracasból is jöttek hozzánk egykori cselédek, hogy megcsókolják a kezét. Egyébként én az első kézcsókomat gróf Bánffy Miklóstól kaptam négyévesen. Nagyapám nagyon jól tudott dolgozni vele, de soha nem tegezte. Az egyik legfontosabb, amit a nagyszüleimtől tanultam talán az volt, hogy mindig csak addig nyújtózkodjam, amíg a takaróm ér – zárta békés mosollyal az emlékezést Kós Károly unokája, aki első alkalommal vett részt a helikoni találkozón.