Elment a hölgy. Jólfésült, hűvös nagyságos asszonyos tartása sem tudta megmenteni a férfisovinizmus vezette bukástól. Pedig ő volt az első román nőileg elismert kormányfő. Nemének nem szerzett dicsőséget. Legfennebb a hazai rekordok könyvében lesz benne mint az első női stb. A hölgy árnyékkormányzó szerepre teremtődött, a nagy varázsló, Liviu Dragnea húzta elő olténiai kabátja ujjából. Ám a nagy varázslón beteljesedett a végzete, addig bűvölte a közönséget, amíg maga is megbabonázódott, megbabonázta környezetét, amely elleste titkait, és bűvészinas módjára megpróbálta utánozni a mestert. Sikerült, lekapcsolták, bekapcsolták a börtönszerzők széles áramlatába. Emlékiratait nagy érdeklődéssel várja a szakma, a politológusok, történészek és poligráfszakértők, akiket nevezhetünk nyomozóknak, kódfejtőknek, leleplezőknek vagy bármi másnak, akinek köze van a kóros hazudozók szövegeinek fel- és megfejtéséhez.
A hölgy magára maradt. Riadt csincsillatekintete fokozatosan váltott át felelősségteljes anyaoroszlán nézésére, amint a hatalomban egyre jobban érezte magát, és intésére udvara tényleg elvégezte azokat a mutatványokat, amiket kormányzásnak szoktak nevezni nagy jóindulattal. Utálta az újságírókat és a folyton faggatózókat, a hatalmát megkérdőjelezőket, az ellenzéket, pillanatnyi szövetségeseit, udvaroncait, minisztereit. Szerette a pompát, a szép frizurákat, a párizsi fodrászokat, a közpénzköltést. Nem tanult idegen nyelveket, hiszen a pártbirtokon csakis egy nyelvet beszélnek: a korrupció nyelvét, a belső kiskirályok pár szavas mondatokkal irányítanak, hódolnak be, jobbágykodnak vagy bojárkodnak. Mikor minek van rendelt ideje.
Nem kímélték őt azok sem, akikben bízott. Egyáltalán nem ismerték, non chalance mód átlépték a régi szabályt, amely így szól: házinyúlra nem lövünk. Kilőtték. Demokratikusan, bizalmatlansági szavazattal a parlamentben. Vadásztak rá, és sikerült elejteni. Most alakul egy másik kormány. Talán (a másik) Orban-kormány. Ékezet nélkül. Ékesen, kéjesen. Másutt, másféle. De az csak véletlen egybeesés. A kelet-európaiság a közös.
Ami ennél sokkal érdekesebb, hogy az országnak szüksége van nőkre. Nem a szó alpári értelmében, ahogy az olvasó első olvasatra gondolná. Inkább magasztos, légiesített, égiesített értelemben. Hódolattal, alázattal, zarándoklattal fűszerezve. Igen, azon a napon, amikor a miniszterek elnök asszonya visszazuhant a névtelenség árnyékvilágába, azon a napon mintegy 160 autóbusz indult a jászok városába, hogy Szent Piroska-Paraschiva ereklyéinél térden csúszkáljon, könyörögjön egészségért, boldogságért, családért, népért, nemzetért, csillogó álmok bódult ködpalotáiért.
Ugyanis, tessék emlékezni, megmondták nekünk mindjárt e század kezdetén, az előidőkben, a millenniumvégek szeletelésénél, hogy a következő évezred vagy az ortodoxiáé lesz, vagy a semmié. Na persze, titokban ki-ki a maga hitére gondolt: a vakbuzgóra vagy a racionális felvilágosult hitre, a megreformáltra vagy a misztikától soha meg nem tisztítottra, a kézcsókolósra, a csodákba roskadóra vagy a józan cselekvésre serkentőre. Az ősire vagy az elhagyottért cserébe keresett újra. Kinek-kinek mi tetszik a leginkább.
Szent Pirkóhoz maga a főváros főpolgármestere vezette az istenadta nyájat. A főváros főpolgármestere pedig egy szociáldemokrata, hiperaktív hölgy. Aki a médiából szökött a politika medias resébe. A dolgok közepébe. Ő az első női polgármestere a román fővárosnak. Ez afféle modern emancipációs tendencia leképezése. Avagy szemfényvesztés, amelyhez a román (Kelet- és Közép-Európa) oly pompásan ért és oly jólesően fog mellé. Amott a zarándoklat helyén ugyanaz a hevület fűtötte az asszonyokat az októberi hideg hajnalokon, mint a mekkai zarándokokat. Van valami közös ebben. Távol áll tőlem a sértés szándéka.
