Hortobágyi kényszermunkatáborok

Ez volt a témája a Kemény Zsigmond Társaság (KZST) március 31-i rendezvényének, amelyre a Vártemplom gótikus termében került sor. A hortobágyi kényszermunkatáborokról és a túlélők sorsának alakulásáról beszélt Bánhidy Attila, a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének alelnöke, illetve W. Balassa Zsuzsanna, az egyesület volt titkára. A találkozón részt vett Kincses Elemér, a Csatorna című dráma szerzője és a mű megfilmesített változatának rendezője. Az est házigazdája és moderátora Csíky Boldizsár, a KZST elnöke volt.

A beszélgetés során kérdésként merült fel, hogy az akkori események nyilvánosságra hozatalát hogyan fogadta a közvélemény, hat-e az ifjúságra, amely talán nem is érti ezeket a dolgokat, támadják-e esetleg az egyesületet vagy személyüket amiatt, hogy ezzel foglalkoznak.

A munkatáborokról szólva felmerült a szolidaritás kérdése, azé az összetartó erőé, amely segített túlélni a szörnyűségeket. Végül arról is beszéltek, hogy mit vártak volna el a rendszerváltás után: elszámoltatást, azt, hogy pellengérre állítsák, bebörtönözzék az elkövetőket?

A meghívottak elmondták, hogy a túlélőkben nagyfokú elégedetlenség van, a rendszerváltás után az MDF programjában beígért „tavaszi nagytakarítás” elmaradt, nem történt meg az igazság feltárása, nem lehetett megtisztítani a közéletet, ez pedig megrendítette az emberek igazságba vetett hitét. 

 

„Itt fogtok megdögleni! Veletek fogjuk megzsírozni a földet!”

Bánhidy Attila 10 éves volt, amikor elhurcolták őket. Felidézte, hogy 1952. június 25-én éjszaka rendőrök verték fel őket miskolctapolcai lakásukban, és közölték velük, hogy veszélyt jelentenek a társadalomra, ugyanis Bánhidy édesapja a világháború alatt a légierő tisztje volt, ezért az állam az Alföldön jelölt ki számukra új lakhelyet.

A Bánhidy család fél órát kapott arra, hogy összepakolják legfontosabb értékeiket, majd teherautóval a közeli vasútállomásra vitték őket, és marhavagonokban szállították tovább Hortobágy felé, ahol fegyveres őrizet alatt köztörvényes bűnözőkként bántak velük.

Az egyik munkatábort Hortobágy falu mellett állították fel. Ide telepítették Bánhidy családját is. Felidézte, hogy megérkezésük után a tábori rendőrség főnöke dörgedelmes beszédet intézett hozzájuk: „Itt fogtok megdögleni! Veletek fogjuk megzsírozni a földet!” – mondta el Bánhidy Attila. 

A borsósi telepnek nevezett táborban a rendőrség a volt katonatiszteket jelölte ki, hogy szervezzék meg a tábor mindennapi életét és teljesítsék a rendőrfőnök parancsait. Így lett Bánhidy Attila édesapja táborparancsnok. Bánhidy szerint ez volt az egyik legnehezebb élethelyzet a táborokon belül: hiszen az ember egyszerre volt a rabok egyike és – kényszerből – a gépezet része is.

A borsósi tábor alapvetően a polgárság, értelmiség börtöne volt, míg a többi táborban elsősorban birtokos parasztokat, kulákokat tartottak fogva. Elsőként Miskolcról és környékéről szállítottak ide embereket, a korai elhurcoltak között volt a város két korábbi polgármestere is. Később az ország minden területéről, mindenféle társadalmi rétegből kerültek ide emberek. Bánhidy szerint a táborokban a legrosszabb a teljes kilátástalanság volt. Mivel a kitelepítésről nem volt semmiféle bírósági végzés vagy ítélet, senki sem tudta, meddig tart még a bezártság. A táborlakók személyes iratait elkobozták, egyes táborokban előttük elégették, jelezve, hogy attól fogva a törvényen kívül állnak. 

 

Személyi irataikat elvették, bármikor Szibériába vihették volna őket

W. Balassa Zsuzsanna elmondta, hogy az első tömeges elhurcolási hullám 1950. június 22-éről 23-ára virradó éjszaka történt, és a déli határ menti falvakat sújtotta. Előzetes értesítés nélkül, éjjel törtek a családokra a 6–8 fős katonai csoportok élesre töltött gépfegyverekkel. Tekintet nélkül korra, nemre, egészségi állapotra, az egész családnak mennie kellett. A kevés holmit összepakolva szekerekkel indultak a legközelebbi gyűjtőhelyig, ahol az állomáson marhavagon-szerelvény várta őket. A lezárt vagonban másfél napos utazás után a Hortobágyot átszelő vasútvonal valamelyik állomásán kirakták őket, majd gyalogosan vagy szekerekkel szállították az újonnan létesített táborokba. Egy-egy tábor valamelyik hortobágyi állami gazdasághoz tartozott, juhhodály volt vagy marhaistálló. Közelében rendőrőrs volt, egy őrsparancsnok vezetésével és 8–10 tagú fegyveres csapattal, amelyek az átlag 500–600, esetenként 1000 fős táborokat őrizték. A tömegszálláson több száz embert helyeztek el a puszta földön. A személyi iratokat érkezéskor begyűjtötték. Naponta hajtották ki a földekre dolgozni az embereket. A külvilágtól elzárva éltek, a levél, csomag kivételes, megvonható kedvezménynek számított, látogatót fogadni nem lehetett.

Balassa Zsuzsanna nehezményezte, hogy a hortobágyi munkatáborokat összemossák a kitelepítettekével, holott ők őrizetesek voltak, nem kitelepítettek, táborban, fegyveres őrizet mellett éltek, a személyi irataikat elvették, bármikor Szibériába vihették volna őket. Gyakran felröppentek olyan híresztelések, hogy továbbviszik őket Szibériába, és semmi jelét nem látták annak, hogy valaha visszatérhetnek a civil életbe. 1994-95-ben lehetett csupán az iratokhoz jutni, és 2000-ben, 48 évvel azután, hogy őket elvitték, tudták meg, hogy 12 tábor volt. Még ma sincs kellő nyilvánosságuk.

 

Emlékezz, magyar! – Emlékkereszt és templom

A mai Hortobágyi Nemzeti Park területén tizenkét kényszermunkatábor működött, ahová tízezer „osztályidegent” telepítettek családostul, és embertelen körülmények között dolgoztatták őket. Az első tömeges deportálásra 1950. június 23-án éjszaka került sor. A déli határsávból, Szeged, Zalaegerszeg, Pécs és más városok lakosságából telepítettek ki 1991 személyt. A kitelepítettek számára hét hortobágyi állami gazdaságot jelöltek ki lakhelyül, amelyet később tizenkettőre bővítettek. A következő két-három év során az ország legkülönfélébb vidékéről szállítottak ide nemkívánatosnak ítélt embereket. A táborrendszer megszűnéséig közel 10 ezer embert tartottak fogva a Hortobágyon. Budapestről közel 15 ezer embert telepítettek különféle vidéki célpontokra, többségüket kulákoknak minősített családoknál helyezték el. 

A rabok emberi lakhatásra alkalmatlan gazdasági épületekben laktak. A nagyobb hodályokban több száz ember aludt vaságyakon. Fűtés, tisztálkodási lehetőség nem volt.

Az egykori táborok épületeinek nagy része jelenleg is áll, többségük elhagyottan. A borsósi tábor tömegszállásában ma a Madárkórház működik, egy másik épületet szállodává és étteremmé alakítottak át. Más épületeket ma is eredeti funkciójuk szerint használnak, magtárként, istállóként. Az áldozatokra az egykori táborok területén márványtáblák emlékeztetnek.

Hortobágyon emlékkereszt áll, ide zarándokolnak minden évben az egykori elhurcoltak.

2000-ben kezdték el építeni a hortobágyi ökumenikus Jó Pásztor templomot, amely mára központi emlékhelyévé vált a volt rab családoknak.

A tízezer elhurcoltból mintegy nyolcezer nevet azonosítottak, emléküket márványtábla és a Hortobágyi Madonna (amelyet Balassa Zsuzsanna vitt magával, és amely 1952 karácsonyán az éjféli mise oltárképe volt a Hortobágy-Borsós kényszermunkatáborban) őrzi a templomban.