Ismételten egy életinterjúról
2013-12-20 15:04:33
- Nagy Miklós Kund
Molnár Tünde orgonaművész gyakran hallat magáról, ennek köszönhetően sűrűn szólnak róla a médiában. Biztos többször olvashatunk, hallhatunk majd a következő hetekben a könyvről is, amely teljes eddigi pályáját bemutatja.
Molnár Tünde orgonaművész gyakran hallat magáról, ennek köszönhetően sűrűn szólnak róla a médiában. Biztos többször olvashatunk, hallhatunk majd a következő hetekben a könyvről is, amely teljes eddigi pályáját bemutatja. Járay Fekete Katalin, a Népújság nyugalmazott munkatársa, Az orgona bűvöletében című kötet szerzője nemcsak a Bartók Béla-emlékdíjas művésznő életútját ismerteti meg olvasóival, a hangszerek királynőjéről, kiemelten a százéves marosvásárhelyi Kultúrpalota orgonájáról is számos érdekességet mondat el alanyával az átfogó életinterjúban. A Garabontzia Kiadó kiadványa joggal tarthat számot a közönség figyelmére. Az alábbiakban a könyv egyik beajánló írását közöljük.
Orgonáról szenvedélyesen
Érdekes, hogy Járay Fekete Katalin és kiváló orgonaművész alanya, Molnár Tünde szakmabelieket és zenekedvelő laikusokat egyaránt megszólító könyve az idősebb marosvásárhelyi olvasókban olyan különleges élményeket, rendkívüli művészettörténeti pillanatokat is feleleveníthet, amelyek kiemelten nem szerepelnek a kötet lapjain, de olvasás közben egyszer csak előtörnek a memória mélyrétegeiből, és akárha szó esnék róluk is, szervesen hozzáadódnak mindahhoz, ami művészi hitvallásban, önvallomásban, visszaemlékezésben, zene- és várostörténeti vonatkozásban oly dicséretesen gazdagítja a kiadványt. Példaként az orgona eddig eltelt száz évéből most csak egyetlen ilyen kivételes mozzanatra térek ki. 1971-et írtunk, akkor még a Bernády György megálmodta Kultúrpalotában működött a színház. Harag György rendezésben műsorra tűzték Szabó Lajos Misztótfalusi Kis Miklósról írt drámáját, a Mentséget. A zseniális rendező nagyszerű ötlettel hozta létre a katarzist és tette felejthetetlenné az előadást. A zárójelenetben, amikor a főhős az eklézsia megkövetésére kényszerül, fenségesen, mindent elsöprő hangerővel megszólaltatták az orgonát. A zene döbbentes hangulati, érzelmi hatással ejtette rabul a közönséget. Aki ennek a páratlan színházi momentumnak a részese lehetett, valahányszor kapcsolatba kerül a hangszerek királynőjével, ezt az összművészeti csúcspillanatot is felidézi magában. Marosvásárhelyen különben mindig eseményszámba ment, ha valaki ezen a délkelet-európai viszonylatban is nagy hírű, romantikus hangzású koncertorgonán játszott. És a megépítése óta lezajlott évszázad során szerencsére folyamatosan akadtak olyanok, akik hozzákötötték életüket, tehetségüket, tudásukat az 1800-as Rieger opushoz. 1913-tól napjainkig néhány név különlegesen megérdemli, hogy e jegyzetnyi írásban is megemlítsük. A Kultúrpalota első orgonaművésze, Zsizsmann Rezső, illetve az orgona felújítását kitartóan szorgalmazó, majd a nehezen kivitelezett restaurálás után 1980 őszétől a hangszert ismét számos koncert főszereplőjévé emelő Kozma Mátyás zeneszerző, orgonaművész érdemei elévülhetetlenek, de azok a fáradhatatlan karbantartókéi is. Az orgonaépítő Szeidl Ferenc és Mesnyi János munkásságát a kötet is részletezi. Mert Molnár Tünde és Járay Fekete Katalin igyekezett mindenről beszélni, amit az orgonáról tudni érdemes.
Az orgonaművésznő pár évtizede maga is sokoldalúan bizonyítja, hogy az említett elődökhöz méltó elkötelezettséggel, megszállottsággal, felkészültséggel és kellő alázattal szolgálja mindazt, amit e nemes hangszer jelképesen és valóságosan képvisel. „Az orgonának lelke van” – adott hangot meggyőződésének egyik XIX. század végi művében az író Gádonyi Géza. Molnár Tünde sem gondolhatja másképp, hisz enélkül biztos nem tudná olyan szívhez szólóan tolmácsolni az orgonában rejlő emberi, éteri „lélekmuzsikát”. És azért is hihet ebben, mert e meggyőződés szellemében nőtt fel: felmenői, testvérei elismert orgonaszakértők. És milyen érdekes: a művésznő szülőhelye Misztótfalu. Minő véletlen, az a hely, amelynek nagy fiára a fentebbiekben hivatkoztam. Vagy nem is léteznek véletlenek? Az, hogy egy másik íróóriásunk, Márai Sándor az Egri csillagok szerzőjéhez hasonlóan nyilatkozott jó fél évszázaddal később, immár városunkról, talán szintén nem véletlen, hanem a Kultúrpalota és a hangversenyorgona-szerű helyi különlegességek győzték meg: „Vásárhelynek lelke van, s ez a lélek sugárzik”. Túllépve a lokálpatrióta elfogultságok esetleges vádján, azt is kijelenthetjük, hogy ezt a jó értelmű vásárhelyiséget a kötet is visszasugározza. Miközben országra, világra is kitekint, és az időbeli határtalanságra is nyitottak az általa szélesre tárt ablakok. Járay Fekete Katalin a zeneművészet, a koncertélet területén kellő jártasságra tett szert, rádiósként, újságíróként pedig olyan gyakorlott beszélgető, beszéltető, hogy mindazt képes elmonda(t)ni könyvében, amiből általában az orgona és az orgonaművészet, különösképpen a marosvásárhelyi hangszer, Molnár Tünde pályája, eddigi életműve hitelesen visszatükröződik. Külön érdeme, hogy bizonyos orgonaművek születésének, sajátosságainak bemutatására, kimagasló zenészegyéniségek megismerésére is lehetőséget teremt. Mindezt pedig zenei mozgalmunk több jeles személyiségének megnyilatkozásaival is hangsúlyozza. Hiánypótló kiadványt tartunk a kezünkben, örülhetünk neki. Jelentőségét azok is felismerték, akik nagylelkűen lehetővé tették a megjelentetését.
