2024. november 24., Sunday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Japánkrossz a semmibe

– Bocs, srácok! Tudjátok-e, merre kell menni Rava felé? – kérdeztem éjjel a vidéki közvilágítás romantikusan el-elhaló fényei mellett, miközben néhány országgal odébb már a pitymallat kezdte kopogtatni a Holdat, hogy menjen a fenébe.

– Bocs, srácok! Tudjátok-e, merre kell menni Rava felé? – kérdeztem éjjel a vidéki közvilágítás romantikusan el-elhaló fényei mellett, miközben néhány országgal odébb már a pitymallat kezdte kopogtatni a Holdat, hogy menjen a fenébe. Itt még az sem látszott. Az erdőszentgyörgyi aszfaltozatlan mellékutcában, a kisváros legszélének kapualjában ülő fészekaljnyi ifjú kedvesen válaszolt. – Mész itt előre egyenesen, aztán a híd előtt lesz egy keresztút, ott eltérsz jobbra. Majd tovább, ismét egyenesen – mondták, és lelkesen mutattak a nagy büdös semmibe. Megköszöntük a helyi GPS-nek a pontos tájékoztatást és nekivágtunk. Szentgyörgy széléig még nem is volt semmi baj, az, hogy a féltengelyek el-eltűnnek egy hol meteorikus, hol vulkanikus eredetű kráterben, ebben az országban megszokott. A haldokló közvilágítás lassan teljesen elhalt, és ott találtuk magunkat a hazai Hortobágy közepén, mindössze egy poros földút állt előttünk, kétoldalt szétválasztott ikebana Vörös-tengerként meredezett a repcés. Ami lehet, hogy nem is repcés volt, a bánat se látta abban a sötétben. Lassan araszolgattunk előre, selymes éjféli sunnyogásunkat csak a futómű halk dobbanásai kísérték, amelyektől biztosan agyvérzést kaptak a földikutyák és ritmusra közösültek a vakondok. A gödrök mellékhatásaként gyerekkorom áldott emlékű Camel Trophy futamai ugrottak elő a tudatalattiból, megnyíltak a képzelet kapui és láttam magunkat, ahogy egy ütött-kopott Land Roverrel hasítunk az éjféli szavannán, John Wayne-stílű ingben és kalapban, oroszlánok bájordításai között, a célban pedig vár a jéghideg mojito. De amikor tükörig spricceltük magunkat a sárral, ráébredtünk a keserű valóságra: Erdő-szentgyörgytől próbálunk eljutni Havadtőre az éppen aktuális senkiföldjén, hol földúton, hol traktornyomokban, a magyar nyelv fenomenális szókincse papírt nem tűrő részének kreatív bővítésével, egy párcentis gázlómélységű, tizenéves Mazda sportkocsiban. – Hirosima nem tett volna benned ilyen kárt, Teknőc – súgtam neki gondolatban, nehogy honvágya legyen, amikor Ruca barátom feltette a lokális Marlboro County első értelmes kérdését: – Te, biztosan jó irányba megyünk? A kérdést rövid elmélkedés, majd tett követte, és a nyitott ajtón kilógva rükverceltünk vissza az elhagyatott csirkefarm mellől, szinte tengelyig érő dzsuvában. Csak a rajzfilmbeli lila kutya és gazdáinak szebb időket megért háza hiányzott a tájból. A „főutat” hamar megtaláltuk. Német rendszámú S Klasse Merci, holland lakóautó, magyar felségjelzésű családi kombi, hazai mikrobusz seperte a port szembe velünk húsz kilométer per órás sebességgel, szinte röpködtek a levegőben a csillagok, fapapucsok, gyerekjátékok és eperszedők. Végre megtaláltuk a keresztutat, majd átzörögtünk a hídon, amely fából volt és minden eresztékében recsegett. Hála a Fennvalónak, nem omlott össze. Röpke fél-háromnegyed óra múltán már bent is voltunk a faluban. És kikanyarodtunk az országútra a havadtői templom mellett. Körülbelül ötszáz méterre attól a ponttól, ahonnan vissza kellett kanyarodnunk Erdőszent-györgyre, mert a hídjavítás okán összehozott terelőúton felborult egy kamion és éppen rakodták ki belőle az árut. – Forduljanak vissza, fiatalember, ez reggelig eltart – mondta akkor egy helyi bácsika, és megfogadtuk a tanácsát. Csak a mögöttünk megálló turistabusz utasait sajnáltuk: ők megágyazhattak a széksorok között.

A kaland véget ért, a főút mint repülőszőnyeg siklott alattunk, és csak két kilométernyi házsort fröcsköltünk végig a kocsira tapadt sárral. A poén tájainkon közismert: a „hídjavítás” tavaly óta tart. Ott tökölnek vele, a nagyközönség pedig méltóságteljesen szív. És abszolút nem érdekli, hogy ki a felelős. Hogy ki mutat kire. De ha megtalálná, lehet, meglincselné. Mert a futóműjavítást a saját zsebéből kell állnia. Jogtalanul. Útadó mellett. És mi történik, ha egy mentőautónak kell utat adni? Krosszozik ő is a mezőn? A páciensért avagy a pácienssel? Vagy mentőhelikoptert küldenek Hármasfaluba? Röhej. De lehetett volna tragédia is.

– A japánok ennyi idő alatt felépítenek három autópályát két szigeten és egy óceán vizén keresztül, felavatják, modernizálják, lebontják és újra felépítik, ha már a szülőhelyemről beszéltünk – súgta egy belső hang a gödröktől elzsibbadt agyamban, és tudtam, csak a Mazda lehet az. A cinikus szamuráj. – Kussolj, Teknőc! – súgtam vissza. – Kapsz új gömbfejeket, ha lesz majd rá pénzem.

Románia, én így szeretlek! Erdély, így semmiképp!

 

 

 

 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató